43. rész

Üdv újra az interneten élőknek! Jó rég írtam... meg vannak az okai. Nehéz, mert beteg voltam, kicsit úgy éreztem, mainstream miatt írom és nem azért mert szeretem, meg sötöbö sötöbö. Hagyjuk is. Össze kell pofozgatnom magam, hogy fel kelljek. Amúgy bocsi, ha politikásra sikeredett, tudom, hogy már mindenhol az folyik, nem terveztem hogy pont ide fog esni ><

Azért még mindig kívánok Kellemes Olvasást, remélem még azért vagytok o.O

Szeretettel: Scarlet Anderson

'Az utolsó pillanatok tűnnek óráknak, ilyenkor éri el türelmetlenségünk a csúcspontját.'




Nick fogja meg gyengéden a kezemet, és kezd visszahúzni a valóságba. Könyörögve nézek bele mély, tengerzöld szemeibe. Határozott tekintete elárulja, hogy ne ellenkezzek, és ezzel halovány fájdalmat érzek a bensőmben.
- Neked is jobb lesz, hidd el. -suttogja lágyan. Közelebb hajol. Meleg leheletét érzem a nyakamon, miközben nyugtatóan beszél hozzám. - Csak ezt bírd ki, utána holnap egész nap pihenünk.
Ahogy ezt kimondja, kissé megnyugszom. Majd tovább folytatja. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy elmebeteg dilis lennék, akinek rohamai vannak, aki semmivel sincs tudatában és csak így lehet megnyugtatni. Mint egy ördögi kör. Egyszer úgy érzem, minden menni fog, jó leszek, nagy terveim, reményem van arra nézve, hogy miket fogok tenni, hogy fogom Deepet legyőzni, aztán egyszer csak úgy érzem, semmit se tudok, minden reménytelen. Hatalmas hullámvölgyeken járok, éles a különbség a személyiségem két oldalai között.
Olyan hirtelen húzom ki magam, hogy Nick is meglepetten néz rám, pedig ez rég nem sikerült. Erre most jövök rá. Rég leptem meg Nicket. Mindketten tudtuk, hogy eddigre már kikészülünk. Hogy meg fog változtatni az, hogy hírnévnek "örvendünk" és a "közjóért" teszünk. Már annyira megszokott lett minden, az is megszokott, hogy minden nap emlékeztetem magamat arra, ki is vagyok, mi a célom. Legyőzni Deepet. Tönkre tenni. Tudom, hogy győztes vér folyik az ereimben, tudom, hogy sikerül. És akkor ezeket a pozitív dolgokat mondom ki hangosan, egy magazinban egy pszichológus ezt ajánlotta.
- Bocsi. -motyogom, alig észrevehetően megrázza a fejét. Nick megkér, hogy most már figyeljek a sötétkék bőrű bácsira. Odamegyünk hozzájuk, és becsatlakozunk a körbe, figyelmemmel összpontosítok a férfira. Egy pillanatra abbahagyja amit mond, szánakozva, kissé talán mogorván néz rám, majd folytatja.
- Tehát. Pontosan odalépjetek, ahogy tanultátok. Mindig mosolyogjatok, és a szöveget nehogy elszúrjátok. Annyi munkát fektettek belétek is, belénk is, az egészbe, hogy pontosnak kell lennie, úgyhogy ti is erre törekedjetek. A kampányvideó tökéletesen össze van vágva, izgalmas, hatásvadász, rengeteg benne a buzdító videó és beszéd, de egyben elgondolkodtató. Többször bevágunk majd titeket, szívből, meghatóan, őszintén -ahogy kell- elmondjátok a mondandótokat. Kb. 2 órás a videó, ti az első órában szerepeltek, de az nagyon meghatározó. Tökéletes a design is. Az alapszín a lila, és abból indulnak ki a különböző árnyalatok, mindenféle árnyékolása, erőssége a lilának, a hozzá illő színeknek. Panem címere és az arra való utalás a designban szinte mindenhol megfigyelhető. -itt kis szünetet tart- Elképesztő lesz. Azt mondják, ezeket is Deep találta ki. Hihetetlen, milyen profi ebben is! -tér ki erre, mire majdnem leüvöltöm a fejét, de csak nyelek egy nagyot. Aggodalmasan Nickre nézek, hogy ez minden egyes mondatánál elmondja, hogy éljen Deep?, mire megrázza a fejét, és rám mereszti a szemeit, hogy ne foglalkozzak ezzel De tényleg, ehhez már annyira, de annyira hozzászokhatnék. A monológja végén elmondja, hogy jobb, ha tudjuk a nevét, Reval Fagen-nek hívják.
Nagy sietség támad, beterelnek minket a felállított falak közé. Én a gyönyörű, hatalmas fehér lépcső tetején állok, és néhány fokkal lejjebb a többiek is. Tökéletesen be vagyunk állítva, kihúzva magunkat, elegánsan, szépen. Mosolygunk. Egy nagy kivetítőn lejátszák, ami épp megy, és hogy a többi kamerán hogy nézünk ki. Én magamra se ismerek. Hol van a néhány hónappal ezelőtti lány? Ijesztően beesett lenne az arcom, ha nem lenne ennyi alapozó rajtam. Valahogy úgy látom magam, mint egy zombi, ami mosolyogni próbál. Valaki be fogja ezt venni? Gyorsan megpofozgatom és összeszedem magam. Erős vagyok, erős vagyok, mondogatom magamban. Lejátszák a hangokat, a fényeket, közben a palotában körbenézek. Mindent beletesznek, mindent bele fognak most adni. Minden propaganda. Deep a vidékieknek is segítséget nyújt, Deep felemel mindenkit úgy, mint ahogy minket is. A szegénységnek, a gyűlölködésnek, a szenvedésnek, a múltnak akar véget vetni, egy új korszakot akar kezdeni. Elvileg. Beletömörítenek mindent, amit csak lehet, és mindezt profi munkával.
És akkor kezdődik.
- 10 MÁSODPERC!-üvölti valaki torkaszakadtából. Mindenki felkészül, az idegek pattanásig feszülnek. 3, 2, 1.. KEZDÉS. A kamera végig suhan rajtunk, reflektorfények játszadoznak fölöttünk. A fény effektek annyira tetszenek, hogy a mosolygás most nem olyan megerőltető. Ezután egy pörgős számot raknak be, képek jelennek meg a nézők előtt gyorsítva, videó effektek, és ahogy elhalkul a zene, rám irányul a kamera.
- Mit hoz a sorsunk? -kezdek bele komolyan, mély érzésekkel, elgondolkodtatóan. - Miért vagyunk itt a földön, emberek? Hogy tönkre tegyük egymást? -kérdezem a nézőktől, szemeimet a kamerába szegezve, az országgal szemezve. Tudom, hogy közben videó részleteket játszanak le. - Hát ezért vagyunk itt? -abbahagyom, és magam elé nézek. Majd újra a kamerába. - Annyi szörnyűség történt már. -mondom lassan, tagoltan, és furcsa módon, nem lüktet a szívem a torkomban. - Véget kell ennek vetni. Mi véget vetünk. -az utolsó mondatomat nehezebb kimondanom. - Alexander Deep véget vet. -a kamera tovább megy Nickre, én pedig kifújom a levegőt. A nyelvemet kezdem kaparni, fújogok csendben, magamban. Mindig ezt csinálom ilyenkor.
Nick is így kezdi, Idai is elmondja. A következő percekben, mindannyian, a boldogság reményében mosolyogva indulunk le a palotánk lépcsőin. A kamera rám irányul.
- Nézzenek körbe! -mutatok, és közben forgok egyet, velem együtt a kamera is, végig a palotaszerű lakásban. - Ő emelt fel minket! Mi is távol voltunk, de Deep megkeresett, és reményt adott. Egy új élet kezdődött számunkra, egy olyan csodálatos változás, ami mindenki életébe el fog jönni. Mi magunk is megtapasztaltuk, hogy lehetséges, csak hinnünk kell benne! -mondom örömmel, mint egy gyerek, akinek most a világ kerek. - Nem lehetnék itt önök előtt, láthatatlan lennék. Ezért SZAVAZOK DEEP-re, ezért választom őt! Mert Ő az esélyem. Mindannyiunknak Ő. És önök előtt meg is köszönöm ezt neki! -mondom mosolyogva, vidáman, csillogós szemmel. Olyan feszültség támad a gyomromba, ami minden egyes alkalommal, mikor élőben hazudok az országnak, előtör bennem. Ez annyira nem bátorság. Annyira nyusziság. Egy félénk nyúl vagyok. Nem merem bele üvölteni a kamerába, hogy HAHÓ, EMBEREK! NE TEGYÉTEK! Annyira rossz ez így nekem. De nem lenne okosabb, ha meg tenném. Kis galibát okoznék, de nem nagyot. Remélem majd még ki tudom magyarázni magamat később az ország lakói előtt. Nehéz lesz, de majd bebizonyítom, hogy értük tettem. Különben kinyírják a szeretteimet. Vajon ezt elfogadják? Ki tudja. A kamera már Nick beszédét figyeli, aki sokkal jobban alakít, mint én.  A méregdrága zakó lazán simul rá, a nyakkendő még kedvesebbé teszi megjelenését, mosolyog, poénkodik, elmereng, miközben a közönség vele együtt gondolkodik olyan kérdéseken, amiket feltett. Hiába betanult szöveget mond, még rá szabták a szavakat, a poénokat. Engem nem ismernek, rám nem nagyon tudtak szabni. Azon is kiakadtak, hogy nem az ő ruháikat hordom, de Weston kiállt értem, hivatalosan is hordhatom a saját kollekciómat.
Leülünk közbe a puha fotelre, miközben Idai beszél, már már kapitóliumi stílusban. Tökéletesek vagyunk, úgy érzem. Egy szavuk se lehet.
Egyszerre fújjuk ki a levegőt, mikor a videó nem minket mutat már. Gyorsan megigazítják a hajunkat, sminkünket, innit adnak, és felfrissítenek. Weston idejön hozzám. Nagy, sötétbarna szemei csillognak. A hüvelykujját mutatja biztatásként.
- A nagyfőnöknek egy szava se lehet. -mondja mosolyogva, és kezét pacsira nyújtja. Örömmel csapok bele, és elégedetten. - Rád se ismertem! Már majdnem azt gondoltam, rám már itt nincs szükség. -meséli viccesen. Arckifejezésem hitetlenkedővé válik.
- Ez most komoly? Ilyet ne gondolj még egy darabig, kérlek. -mondom neki, majd elmosolyodom. - Még kellesz.
Ő is mosolyog, majd visszamegy a többiekkel együtt. És folytatódik. Sztorizgatunk, viccelődünk.
Ez tart egy csomó ideig, folyton ügyelek arra, hogy ne vakarjam meg a viszkető hátamat, hogy a hajam ne lógjon a számba, hogy ne follyak szét a reflektorfényben, hogy ne tűnjek idegesnek, és folyamatosan azt várom, hogy vége legyen.

Mire utoljára mutatnak minket, még korán sincs vége, csak mi nem szerepelünk élőben. Végig néznünk kell a videót. Leülünk a stúdióban levő kis szobába, ahol fehér bőrfotelek várnak ránk, nasit, üdítőket, italokat szolgálnak fel. Priscilla csendes, szemei fénylenek. Nagyon büszke ránk, azt hiszem. Dixon összeszűkült szemekkel néz néha rám, Weston mellettem ül és Nickkel beszélget, Idai Priscillával kezd beszélni. Közben megy a videó, én azt bámulom. Tényleg profi. Olyan tökéletes, hogy majdnem én is beveszem. Na jó, azért nem. Nem fogom fel, hogy milyen sokáig ülünk itt. Egyszer oldalt ülök a fotelben, egyszer másik oldalt, egyszer keresztben a lábam, egyszer kihúzom magam, egyszer majdnem lefolyok a földre. A hajamat birizgálom, vagy a ruhámat, néha a videóra figyelek, néha a többieket. Weston felém fordul, és a terveimmel kapcsolatosan kérdez, persze csak azokkal, amik nincsenek kapcsolatban Deeppel semmilyen formában sem. Aztán a többiek is bekapcsolódnak, és elkezdődik valami olyan, ami nem volt még köztünk soha: felszabadult beszélgetés, ami nem a mostani időkről szól. Mindenki elmondja a saját álmait, terveit, és mindannyian végighallgatjuk. És mindezt Weston indította el.
Priscilla mindig is odáig volt az állatokért, saját állat szépségszalont is szeretne majd. Erre a kijelentésére mindannyian nevetünk, persze nem úgy, hogy az neki rosszul essen. Ő is nevet velünk. Dixon pilóta akart volna lenni, de manager lett, és saját elmondása szerint szereti a munkáját, és szeret velünk dolgozni. Nem rám gondolt, az biztos. Úgy beszél ő is, mint még soha nem tette velünk.
Idai álmodozva mondja terveit, hogy kislánykorában egy neves szállodát akart, és azóta is nagyon nagy álma lenne. Elmeséli, hogy képzeli el: bordó és arany szín lenne a fő szín belül, kívül pedig az épület klasszikus és törtfehér lenne, romantikus szobrokkal. Elmeséli, hol helyezné el a recepciót, hány lift lenne benne, milyen kedves embereket fogadna munkásoknak. Hogy a férfiaknak bordó nyakkendőjük és fehér ingjük lenne, hogy milyen idézetek lennének kitéve, hogy egy belső szökőkutat is akarna. Ámulva hallgatjuk Idai pontosan megtervezett álmát, mert annyira valós. Annyira szép lenne tényleg.
Utána Nick kezd beszélni lazán, először csak a semmibe bámulva terveiről. Ő bejárná a világot, és mindenképp adni akarna az embereknek. Fontos ember akar lenni, aki több területen dolgozik például politikával vagy közgazdasággal, és elmeséli, milyen menő napszemüveget hordana, hogy milyen helyekre utazna. Miközben beszél, már ő is ránk néz, a reakciónkat várja, és mindannyian érdeklődve hallgatjuk. Arra gondolok, hogy neki összejöhetne. Ahogy Idainak is. Mind értelmes, okos, intelligens emberek, akik erre képesek. De nagyon más most a helyzetünk.
Elhallgatunk, ahogy befejezi mondandóját. Westonra várok. Mindenki beszélt már, mindenki elmondta amit akar, mindenki örül. Weston a nyakkendőjét birizgálja, majd felnéz.
- Rám vártok? -kérdezi, miközben látja, hogy mindenki felbuzdulva várja őt. - Én jól megvagyok. Van pénzem, szeretem a munkám, vannak jó barátaim. Mi kellhet még?
- Erre vagyunk kíváncsiak. -mondom neki.
- Nekem mindig az volt az álmom, hogy normális világban élhessek. De hát az nem létezik. Nem is lesz soha. Úgyhogy magamból próbálom kihozni a legjobbat, teszek a jó ügyért, és támogatok másokat. Nekem ez egy jó életcél.
Lehet, hogy kissé csalódtunk benne, de nekem ez a letisztult, laza, nyugodt válasz nagyon tetszett. Megint nőtt a szememben a stylistom. Megint.

Végre bejött Reval, mosolyogva csapja össze a kezét.
- Készen vagyunk, emberek! Kész!
Az órára nézek, ami 4 órát mutat. A két órás videó jóval elhúzódott. De gondolom ők ezt sikerként élik meg. Akármennyire nem vagyok rá kíváncsi, akármennyire ki akarok menni a teremből, Reval nem áll arrébb, hanem elmondja, milyen jó visszhangot váltott ki. Internetes tudósítások szerint megnőtt a támogatók száma, az emberek nagyon várják már, hogy ránk szavazzanak. Ismét csak az jut eszembe, hogy szörnyű, hogy ebben részt veszek. Mindegy.
Mindenki valahol nézi a tévéjét, és ujjong értünk. Akik nem, azok csendben morognak magukban. Ez elég szomorú.
Amint abbahagyja, ingerülten lököm félre az ajtóból és rohanok ki. Keresem a kijáratot, ám eszembe jut, hogy inkább Westonnal megyek. Megállok, és bevárom, míg odaér hozzám.
- Nyugi, nem kell sietni.
- Csak menjünk ki, nem bírom itt tovább.
Bólint, és elindulunk kifelé. Szürke folyosókon, unalmas utakon jutunk végre ki az egész épület belső udvarába. Van egy dohányzó rész, vannak akik régimódiak, és egy kis, nagyon apró park szép növényekkel. De akkor sem tudja elrejteni a körülöttünk levő óriási felhőkarcolókat. Sétálunk pár kört itt, amikor Westont hívja Dixon, hogy mennünk kell.
Végre! Úgy vártam már ezt a pillanatot. Bemegyünk, megkeressük a bejáratot, és együtt, a minket kísérő és "védő" békeőrökkel megyünk ki. Újságírók állnak körbe, kíváncsiskodók, úgyhogy minél előbb beülünk a limóba, becsapjuk az ajtót, és elindulunk a szállásra.