42. rész

Sziasztok, Kedves Olvasóim!

Az a helyzet, hogy baj van. Nagyon megutáltam mostanában az internetet és a gépezést, és el akartam vonulni az emberektől, a társaságtól, és főleg a világhálótól. Rájöttem fontos dolgokra, rossz és jó is történt velem, lebetegedtem, de most itt vagyok. Mert muszáj, és mert most újra élvezem az írást, újra csinálom, mert eddig nem bírtam. Bocsi, és itt van

Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Ismered azt az érzést, amikor tudod, hogy az emberek rosszul döntenek ,és ennek beláthatatlan következményei lesznek? Mikor nem tudsz semmit se tenni ellene, mert fejjel mennek a falnak? Nem hallgatnának rád, vagy elítélnének, és ezért megcselekszik azt, amivel csak maguknak ártanak?'

Fáradtan hajtom a fejemet a párnára: eltelt ez a nap is. Ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebb nap van választáshoz. Végig gondolom, hogy mi vár ránk mostanság: a következő napokban szilveszterig különböző helyekre megyünk, az utolsó nap a nagy téren leszünk Deep beszédét hallgatni több ezer hallgatóval, rajongójával együtt.
Csak Deepről lehet hallani, ami nem furcsa, mivel a mostani elnök, Kalder Sock -nagyon meglepő, ki gondolta volna-  súlyos beteg, úgyhogy nagyon keveset hallunk róla, ezért is erősödik Deep és a követőtábora. Az emberek nem veszik észre, amit ő maga mond ki saját szájával: elhozza a békét de ahhoz neki kell a hatalomra jutnia, neki kell irányítania mindent. Satöbbi, satöbbi, az emberek isszák a szavait, vannak radikális támogatói, akik bálványoznak minket is, vannak a higgadtabbak, akik csak békét szeretnének Panemben. Én akárhogyan nézem, akár hogy forgatom a fejemet, vagy a szórókapokat, amin Deep mosolyog csábosan, nem bírom nem  mélyen benne lapuló gonoszságot észrevenni. De ezt senki nem érti meg, csak azok az emberek, akiket már  bántott. Mint Nick. Vagy Idai. Ők tudják az igazságot.

A következő napok nagyon lassan akarnak eltelni. A nekünk szervezett bensőséges karácsonyi programok arról szólnak, hogy korizunk, forró csokit iszunk, elvisznek síelni, és mindezt ÉLŐBEN mutatják a tévékben. Az emberek azzal tengetik napjaikat, hogy a mi megbeszélt poénjainkat és cselekedeteinket követik végig,  nevetnek velünk, együtt eszünk, gyönyörködünk az olykor tiszta, csillagos égben. Eljönnek velünk műsorokba, fogadásokra. Már nagyon unom, sőt alig eszek a fogadásokon, mert hányingerem van a sok kajától, az egyformaságtól, amit az emberek élveznek. Elegem van Deepből, és hogy mindenhonnan ő folyik. Ez majdnem olyan rossz nekem, mintha élőben találkoznánk, és ijesztgetne kellőképpen visszataszító, csábos mosolyával, hogy ez az, kislány, csak így tovább, de nehogy abbahagyd. Deep mindenkor, mikor látom egy képen vagy videóban, olyan, mintha személyesen is üzenne nekem: Nehogy elszúrd, mert akkor véged.
Nick a kamerák előtt a közelembe se jön, azt mondja, hogy az én érdekemben. Azt is mondja, hogy így nem bántanak minket, engem, és nem lesz baj. Megígérte, hogy bármi történik, ő ott lesz, vigyáz rám, és nem hagyja, hogy bármi bajom essen fizikai és lelki szinten se. Ha esténként a kimerültségtől (sajnos) hangosan sírok, Nick bejön a szobámba, leül mellém, és megvigasztal. Csendességre int, és rám szól, hogy ne hagyjam, hogy a félelem megbénítson. Erre újra és újra felhívja a figyelmemet, állandóan mondja, hogy ÉN, ha akarok, sokkal erősebb lehetek. Nagyon sokat számít nekem, hogy így buzdít.
Idai vidám és mosolyog, valami reményt talált. Lehet, hogy szabadságot ígértek neki, vagy csak még több morflingot, vagy elengedték a férjét. Nem tudok róla semmit, mert nem beszélünk sokat, csendben szoktunk állni egymás mellett, megdicséri a kollekciómat, én is őt. És körülbelül ennyi. Lelkiismeret furdalásom van miatta, és nem tudok nyugton lenni mellette. Sajnálom őt. A gondolataimba vagyok mélyülve, annyira, hogy vannak dolgok, amikről nem tudom, hogy megtörténtek, vagy csak álmodom-e őket. Hogy ki mond igazat, ki hazudik. Hogy a sok esemény megtörtént-e, vagy csak álmodtam. Mi a valóság? Mert az valóság, hogy a gonoszság egyre inkább nő Panemben, a Kapitóliumban. A körzetekben elvileg úgy nagyjából jólét van, de megint kezdenek átmenni a fővárosiak durvává és elutasítóvá. És ami a legjobban zavar, hogy politika folyik a csapból is!

Egy hete van vége a szilveszteri felhajtásnak. Nagy buli volt, az emberek egy-két napig csak leitták egymást, összefeküdt mindenki mindenkivel, férfiak csalták meg a feleségeiket tini lányokkal, fiatal fiúk kerültek a kórházba nagymennyiségű drog fogyasztása miatt. Eddig is volt ilyen, de valahogy most mindenki kitombolta magát, amivel mondjuk nem nagyon akartam foglalkozni. Tehát nekik erről szól az év váltás? Számomra mindig arról, hogy egy jobb kezdet jön, remény arra, hogy a hibáinkat jó cselekedetekkel, változással helyrehozzuk.
Egy két nap múlva választás. Letisztult vagyok, most zuhanyoztam, rózsakivonatot tettem a programba, ettől olyan puha, és selymes az egész testemen a bőr. Kisírtam magam az este, olyan, mintha egész héten sírtam volna. Le akartam zárni a régi énemet: a kislányt, aki még mélyen ott bújkált bennem, pedig mások nem nagyon látták. Én tudtam róla, és végleg lemondtam róla. A félelem ismét elszállt, és most, hogy vége az estének, friss vagyok. Meg is voltam fázva, de most gyógyulgatok. Üde és fiatalos vagyok, megkockáztatom azt gondolni, hogy jól nézek ki. Szép, tört fehér ruhában vagyok, ami nagyon kényelmes.

A hajam puha és fényes, kissé hullámosan omlik a vállamra.  Ma egy nagy kampány nap van, azon a csatornán, ami a legfontosabb, a legnagyobb, abba fog döntően szerepelni a választható társaságok kampánya. A mostaniak kezdenek, utána jövünk mi. Ki minél többet fizet bele a projektbe, annál nagyobb sikert fog elérni. És holnap már nem szabad többet kampányolni sem reklámokban és filmekben, sem műsorokban. Itt ez a szabály. Annyira várom már, hogy túl legyünk rajta. Az emberek csak a pusztítás után fognak rájönni az igazságra. Előre nagyon féltem őket. Meg is néztem valamikor egy statisztikát, miszerint néhány nap alatt gyanúsan sok ember hagyta el a Kapitóliumot és a legtávolabbi körzetekbe költöznek. Vajon miért? Mert ők látják, mi lesz itt. Pusztulás. Mi meg itt maradunk.
Weston áll meg előttem, és nyugodtan mosolyog.
- Minden oké? -kérdezi.
- Fogjuk rá. -húzom a számat- Azt akarom, hogy túl legyünk már rajta.
- Csak nem lámpalázas vagy? -kérdezi kissé meglepetten, és leguggol mellém. -Nem tetszik a sztárság? -kérdezi ironikusan, a szemöldökét húzogatva. Mosolygok.
- Nem. Az nem tetszik, hogy hazug vagyok, és nem azt mondom, ami a szívemen az embereknek. -mondom, a végét kissé suttogva, mert eszembe jut, hol vagyok. Körbenézek a fehér terembe, aminek meleg falai között valamiért biztonságban éreztem magam, pedig itt is tuti vannak poloskák. Weston megfogja a kezemet.
- Minden rendben lesz, menni fog! -ezzel rám kacsint, és felállunk. Gyengéden átölel. Olyan ő nekem, mintha mentorom lenne a viadalon. Tudjuk, mi fog jönni a következő napokban, hetekben. Semmi jó, az biztos.
Benyit Dixon, komor ábrázattal motyog valamit a füle mellett levő mikrofonba, majd mondja nekünk, hogy induljunk. Weston átkarol, és úgy kísér ki. Végigmegyünk a hófehér folyosón, a magassarkúm hangos kopogásai visszhangoznak, lassan jutunk be a stúdióba, ami viszont sötétítve van.  Erős reflektorfények vannak belőve arra térre, ahol élőben fogják adni a különböző műsorokat. Mi kaptuk a 12-es stúdiót, ez az egyik legnagyobb, minden kelléket megvettek ahhoz, hogy jól nézzen ki a projektnapunk. A stábosok, Deep emberei hajnal óta készülnek a napra, a profi videóanyagokat, látványterveket csinálják már hónapok óta. Meg fogják mutatni az atomháború utáni a világot, rámutatnak a problémáira a társadalomnak, majd az új korszakot, és az akkori legnagyobb problémát: az Éhezők Viadalát. Bemutatják, hogy mennyi rossz dolog történhet, és rá fognak világítani a videóban, hogy Deep a megoldás. Elmesélik az életét, mi is mondunk egy csomó jó, pozitív dolgot az életéről, amit kívülről kell fújnunk.
Mély levegőt veszek, és probálom megtartani a nyugalmamat. A csendes, meleg szobából és puha fotelből való kijövetel után sokkol a tömeg, a fények, és minden. Kicsit ki lehetek készülve, de a sminkesek persze ezt megoldották, a külsőmön nem látszik annyira. Hacsak van az emberekben még valami, ami nem természetellenes, akkor a szememből meglátják az igazságot. De erre nincs sok esély. Odaterelnek a berendezett terembe, ami egy palota belső tere akar lenni. Egy modern, pasztell sárga színű falakkal. Gyönyörű képek és festmények vannak kirakva, és emléklapok, kitüntetések, amelyek Alexander Deep-nek szólnak. Akármi jön, akkor is erősebb leszek, mint ő, határozom el magamban. A bútorok kissé klasszikusabbak, sötétbarna színűek. Az egész otthonosan van berendezve, van egy lépcső is, ahova majd nekem kell állnom, és onnan kell lassan lejönnöm. Mindannyiunkon korona, tiara lesz, jelképezve azt, hogy Deep mindenkinek jólétet biztosít. Az elegáns ruha mindannyiunkon is ezt jelzi, hogy aki Deepet követi, az jól fog kinézni. Mindenkit megfognak: a butább és értelmesebb embereket is. Ezen a szinten azért elismerésem neki, nagyon beleveti magát Deep és a tökéletességre törekszik. És az ellen levők egyenlőre vagy bujkálnak, vagy menekülnek.
Mászkálni kezdek a kábelek között, és megvizsgálom a kamerákat, nézegetem, ahogy a tulajdonosaik kávét szürcsölgetve röhögnek fel, és ahogy az egyik püffedt arcával felém néz, elfordulok. Mindegyik plasztikázva van. Pedig ők kamerások. Mintha űrlények lennének, bár itt már azok az űrlények, akik normálisan néznek ki. Néha rám is furán néznek. Vágtak rosszakat is a fejemhez internetes oldalakon, videókon. Van, aki nem csíp engem. De nem érdekel. Nem jöhetek be mindenkinek, főleg úgy hogy '"sztárt" csináltak belőlem, pedig nem akartam ilyen sztár lenni. Annak örülnék, ha híres zenész lehetnék mondjuk, de nem híres támogatója Deepnek. Nem tehetek arról, hogy Katniss Everdeen és Peeta Mellark gyereke vagyok.
Egy sötétkék bőrű férfi -újabban a sötétkék bőr a divat- kezdi magyarázni, hogy figyeljünk majd arra, hogy mikor indulunk el, és elmondja a 'szabályokat'.  Nincs most ehhez kedvem.
Arrébb vonulok oda, ahol kevés a fény, és ismét elkezdek egy szebb jövőről ábrándozni.