41. rész

Kedves Olvasóim!
Hát itt vagyok újra, és hoztam a folytatást. Elég álmos vagyok. Na, mindegy. 

Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Gyengeség, sebezhetőség. Nem szeretem ezt a két szót, átérezni pedig még inkább nem szeretem.'

A többieknek, ahogy elnézem, nem olyan nagy jelentőséggel bírt ez a mondat, de nekem igen. Megújul bennem valami, mintha energiaitalt ittam volna, vagy kávét. 

Amíg Dixon nem jön értem, rengeteget beszélünk a nagyiékkal, elmesélek nekik mindent, amit csak lehet, hogy kissé fáradt vagyok, úgyhogy nagyi jó öreg tippekkel ellát, hogy milyenfajta tealevelet alkalmazzak stresszre, mi serkenti az agyműködést, anya is apa is közbeszól néha, vicceket mesélünk, és nosztalgiázni is elkezdünk.  Karácsonyi zenét hallgatunk, a végén még táncolni is kezdünk. Először Gavinnel táncolok, apa anyával, a nagyi pedig magában. Aztán váltogattuk a párokat, úgyhogy mindenki táncoljon valakivel. Hagyományos, tizenkettedik körzeti néptáncot járunk, amit karácsonykor szoktak. Annyira élvezem az összevissza pörgést, hogy kissé bele is szédülök. Hangosan nevetve huppanunk a fotelekbe, eközben meghalljuk a csengőt. Olyan hirtelen csendesedek el, hogy az kicsit gyanús lehet, hát tovább nevetek, és kiszólok, hogy megyek. Gavint elküldöm halkan, hogy bújjon el, hátha Dixon bekukkant. Fájdalmasan veszem fel magamra a kabátomat, mert hiányozni fog ez a kevéske együtt töltött idő is. Apa kinyitja közben az ajtót, és mosolyogva kezet fog Dixonnal. Anya eltűnt, bár meg is értem. Ő nem tudná visszatartani így magát, ő széttépné elevenen Dixont. Utálja. Apa is utálja Deep embereit, csak ő jól tud bánni a szavakkal, jól tud uralkodni az érzelmein. Kivéve az anyával kapcsolatos érzelmein. Olyan összetettek, sok ponton nem hasonlítanak, de annyira tökéletesen kiegészítik egymást, hogy nem tudom elképzelni, hogy más legyen anya mellett. Nem csak azért, mert akkor én se én lennék, hanem mert ez így jó. Vajon volt anyának más udvarlója? Lehet, hogy megölték? Vagy apának más szerelme? Nem tudom elképzelni. 

Dixon már idegesen forgatja szemeit, úgyhogy gyorsan megölelek mindenkit olyan szorosan, hogy már már összeroppantom őket. Apa szemeiben aggodalom tükröződik, de bólint egyet. 

Még látom őket, ahogy megyünk a folyosón a lift felé, és folyamatosan hátranézek. Beszállunk a liftbe, még utolsó pillantásokat vetek rájuk, integetek bizonytalanul, és végleg eltűnnek a szemem elől. Felkészülök, hogy megint csak később fogom látni őket. Most már nem foglalkozok mással, az idő múlásával, vagy Dixon nyomasztó hallgatásával, csak várom, hogy estére visszaérjek a szállóba. Gondolom már csak valami formális beszélgetés lesz, esetleg még a tévébe is mutatnak néhány percig. Unottan bámulok ki a kocsi ablakán, és a mai kellemes érzést elraktározom magamban a tegnapival együtt. 

Álmosnak és fáradtnak érzem magam, ahogy kinyitom a szemem. Úgy látszik ebben a húsz percben míg visszaértünk a hotelbe, leragadtak a szemeim. Dixon udvariassága meglep: ajtót nyit nekem. A torkom hirtelen elszorul, a hideg rázza a testemet. Nem a hotelnél vagyunk. Egy modern, minimalista épület előtt állunk, ami szépen ki van világítva több oldalról, meleg színekkel. A hely tetszik, de az, hogy Dixonnal egyedül vagyok egy olyan helyen, ami abszolút nem volt a mai tervben, valahogy nincsenek jó előérzeteim. Remegve húzom összébb magamat, hátrálni kezdek Dixon mellől, aki megvárta, hogy megszokjam a hideget, majd bezárta a kocsit. 

- Mehetünk? -kérdezi mosolyogva. Ezt is rég láttam tőle. Bólintok bizonytalanul. Kicsit úgy érzem magam, mintha a vágóhídra mennék. Mintha Dixon helyébe Deep lenne, én pedig őt követem lassú léptekkel. Olyan sebezhetőnek érzem magam, semmi nincs, amivel megvédhetném magam. Semmi. Olyan pánikroham akar kialakulni bennem, ami eddig ismeretlen, és nem tudom megnyugtatni magam. 

Amint bemegyünk a bejáraton, a kellemes meleg átjárja a testemet, gyorsan el kezdem kigombolni a kabátomat, de Dixon rám szól, hogy ne. Nyelek egyet, és próbálom összerakni a képet, de egyszerűen törhetem a fejemet nem tudok rájönni, mit rontottam el, mivel fognak büntetni. A teremben, ahol vagyunk, félhomály van, sötétzöld színű, néhány kép van kirakva, van egy recepciós asztal is. 

- Végre itt vagy. -rakja kezét valaki hirtelen a vállamra, amitől összerándulnak az izmaim. Magam mellé nézek. Nick látványa nyugtatólag hat rám, bár még így is kérdőn felhúzom a szemöldökömet. Utánozni kezdi, hogy milyen fejet vágtam, bár ezen nem tudok most nevetni. Dixon elköszön tőlünk, és eltávozik. Végre. Olyan hangosan fújom ki a levegőt, hogy Nick ismét csak röhög. 

- Minden oké? -kérdezi, miközben 'terelni' kezd egy folyosóra. 

- Nem. -vágom rá gondolkodás nélkül. - Nagyon megijedtem. -majd suttogva hozzáteszem, hogy rettenetesen félek. Nick átkarol, és válaszként annyit mond, hogy ne féljek semmitől, ő megvéd. 

Elsötétül a folyosó, úgyhogy csak Nick vezető lépteit követem, és próbálok megnyugodni annyira, mint amennyire ő is nyugodt. Felnézek a plafonra, de sötét van. A félelem nő bennem. Remegő hangon, suttogva kérdezem meg Nicktől, hogy mi ez az egész. Megállunk egy ajtó előtt. 

- Rhodé, nincs semmi baj! Nyugodj meg, jó? -kérdezi, én bólintok, de ettől semmi nem lett jobb. Ez az a pillanat, hogy nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel, és senki szavai nem hatnak. 

- Menj be, vedd ezt fel, és ne félj! -mondja, miközben olyan élesen a szemembe néz, hogy úgy érzem, kiégnek a szemeim. 

- Rendben. -motyogom, és lesütöm a szemeimet. Bemegyek, keresek a falon valami kapcsolót, és hál Istennek van. Az égők gyorsan fényt teremtenek. Egy öltözőben vagyok. Nincs itt csak két sporttáska, összehajtott ruhák. Leülök, és kinyitom a dobozt, ami mindeközben a kezembe került. A fehér bőrkori. Amit Nicktől kaptam. Furcsán nézegetem, mert ilyen szép korcsolyát közelről, élőben még nem láttam. Gyönyörű. Bár én sajnos nem vagyok olyan jó a korizásban. De azért felveszem. Megpróbálom kivenni, hogy hova menjek, de megszólal a hangfalon keresztül egy robotos női hang, hogy a hátsó ajtón jutok ki a jégpályára. Még mindig bizonytalanul, mintha egy arénában lennék egyensúlyozok a hozzám közel levő, kék ajtóhoz, és lenyomva a kilincset, kinyitom a nehéz ajtót. A fekete gumin nem hallatszanak nagy lépteim, a kori éle mély nyomot hagy, pedig már jártak rajta pára. Erős fény először a szemembe vakít, majd kiveszem a látványt. Gyönyörű, fából készült oszlopok tartják a fa fedelet, színes lámpások világítanak az oszlopokon, és néhány alakot látok a pálya végén. Intek nekik, majd kinyitom a pálya kapuját. Óvatosan lépek a jégre, miközben idekoriznak az alakok. Weston, Idai, Nick. 

- Sziasztok! -köszönök mosolyogva. A félelmemet elnyomta a kíváncsiság. Nincs sok kedvem ehhez. A látványért már persze megérte eljönni, de hogy mindenki láttára bénázzak, hát, nem repdesek az örömtől. 

Weston a kezét nyújtja, és segít a jégre állnom. Remegnek a lábaim, és téglának érzem magam. Mikor sikerül szilárdan megállnom, elmondom nekik, hogy régen koriztam már. 

- Nem baj, ez olyan dolog, hogy nem felejted el. -mondja mosolyogva Nick. Hirtelen ki akar csúszni a lábaim alól a föld, úgyhogy Westonba kapaszkodom, aki erősen tart engem. Rám mosolyog, és megkérdezi, hogy menjünk e pár bemelegítő kört, mire kibököm egy ahát. Lassan járunk, én Weston karjába kapaszkodom szorosan, néha gyengébben. 

- Itt is kihallgatnak? -kérdezem. 

- Nem tudom. Valószínűleg. -mondja higgadtan Weston. - De mondhatod, ha el szeretnéd mondani. 

- Hogy tudsz ilyen laza lenni? -kérdezem tőle. Felvonja  a szemöldökét, és ennyit mond. 

- Hozzászoktam dolgokhoz. Nincs mitől tartanom. -mondja magabiztosan, miközben a többiekre visszanéz. Nick és Idai is körözgetnek. Elindul egy pörgős karácsonyi zene, a Christmas song című nagy sláger. 

Weston higgadtsága valahogy rám is kiterjed. Kezd a szívverésem lejjebb menni, és érzem, hogy a korizásba is kezdek belejönni. Még néhány kört Westonnal megyek, miközben úriembert játszik. Ekkor odajön Nick, meghajol és egy elegáns kört tesz körülöttünk, és udvariasan elkér Westontól, aki az én reakciómat várja. Megvonom mosolyogva a vállamat, és bizonytalanul tovább ad. Nick megfogja a kezemet, és húzni kezd. Én is korizni kezdek, kicsit még tartok az eséstől, tartok attól, hogy borulok, de nem baj. 

- Ne félj attól, hogy elesünk! -mondja Nick - Hidd el, az a kis fizikai fájdalom még jól is jön nekünk. -teszi hozzá. Nagyon jól megyünk együtt, teljes biztonságba érzem magam, úgyhogy mikor Nick el akarja engedni a kezemet, hogy külön is menjünk szorosan a karjába kapaszkodom, mire elneveti magát. 

- Nem csimpaszkodhatsz egész végig rajtam. -mondja mosolyogva. 

- Majd meglátjuk. -válaszolok könnyedén. 

- Nem, Rhodé Mellark nem lehet ilyen félős. -provokál viccesen, mire ellököm magamtól. Egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, de az vissza áll. Meglepett mosoly van az arcán, és elismerően bólint. 

- Ez már valami. Csúcs vagy. - erre kihúzom magam, és hosszú csúszásokkal kezdek visszaszokni a korizáshoz, körözök, még menő kanyarokat is összehozok. Nick jön mögöttem, figyel, Weston pedig kiment Idaijal a büfébe. Hát ketten maradtunk. Észre se vettem. 

Tovább körözök, és most azzal szórakoztatom magam, hogy nagyon felgyorsulok. Nick is jön velem, és versenyezni kezdünk. A szívem hevesebben ver, az adrenalin átjár. Kezdek felpörögni az álmosságból, erősen ráhajtok a korizásra, olyan gyorsak a lábaim, hogy nem is tudom követni őket, Nick kicsit lemaradt, mert később kezdte. Vagy csak előnyt ad nekem, hogy legyen némi győzelem érzésem. A pálya végén későn akarok lassítani, és miközben fékezni próbálok, félre csúszok, egyenesen Nickbe. Olyan nagyot borulunk, hogy minden porcikám sajog hirtelen. 

- Ne haragudj! -kezdek mentegetőzni, olyan kellemetlenül érzem magam, és gyorsan lemászok róla. Ő csak kiterült a jégen, a sapkája leesett. 

- Semmi baj. -dünnyögi. Majd elmosolyodik. 

- Megint sikerült fájdalmat okoznom neked. -szólalok meg. Hallom magam, de nem hiszem el, hogy ilyen kis apróságból is hülyeségeket vonok le. Nagyon fel vagyok kavarodva emiatt, pedig már hozzászoktam.

- Miről beszélsz? -néz rám Nick, miközben felül. 

- Semmi, kicsit szédülök. -próbálok higgadtnak tűnni. Ki akar a hiszti törni belőlem, de nem hagyom neki. Rég volt már ez is ahhoz képest. Nick a száját húzva mondja, hogy azt hitte, már valamennyire hozzászoktam az itteni stresszhez, és tudok lazítani. Gyorsan rávágom, hogy így van.

Erre ő vigasztalni próbál, és megkér, hogy felejtsem már el a sebeit, és ne magamat hibáztassam, mert így sose jutok előbbre. Próbálom jól a fejembe vésni, amiket mond, például, hogy ha már mások szenvednek miattunk, legalább tegyük értelmessé azt, legyen célja. 

- Van célja. -motyogom. Egyet értek vele, és ez már bennem is megfogalmazódott.

- Helyes. -mosolyog. Tovább beszélünk. Mesél az anyukájáról, és olyan jó ezt hallani. A gyönyörű Annie Odairről, aki olyan csodálatos. Elmeséli azt is, amit anyukája az apukájáról mesélt, és hogy ő is feláldozta az életét a jó célért. Sajnálom Finnicket. Biztos nagyon jó apja lenne Nicknek, aki így is milyen pozitív és laza. Én nem tudom elképzelni az életemet apa nélkül. 

Mesél arról, hogy sokáig segített nekik egy Johanna nevű nő, hogy támogatta őket. Annie Odair sajnos kicsit beteg volt, ő így reagálta le a Viadalt amin részt vett. Viadal. Ez a szó már annyira eltompult, annyira nem él már az emberek fejében. Kikopott a szótárból. Nem akarják, hogy újra megtörténjen ez a szörnyűség. 

Szóval Annie nem tudta volna olyan állapotban, Finnick nélkül felnevelni a Nicket, ezért Johanna vállalta, hogy támogatja őt. 

- Te mire emlékszel róla?

- Nagyon leépült nőre emlékszem, aki sokszor gorombának tűnt, de velem kedves volt. És anyával is. Tehát én egy jószívű nőnek ismertem meg, de mindenki azt mondta, hogy goromba és bunkó. Talán velünk kivételezett. -mondja Nick, miközben maga elé néz, elbambul. Gyorsan felpattanok a hideg jégről, amit csak most kezdek érzékelni. Nick is feláll, és így folytatjuk a beszélgetést a múltunkról. A legkellemetlenebb az egészben az, hogy ő többet tud a múltamról, mint amennyit én. 

Közben visszatér Idai és Weston, melegszendviccsel és teával a kezükben, és elnézést kérnek, hogy ilyen későn jönnek. Odaadják a vacsorát, és elkezdünk enni. A finom étel szétárad a számban, a melegség átjárja átfagyott testrészeimet is. Ahogy végzünk vele, mindannyian együtt körözgetünk, és felszabadult viccelődésbe kezdünk. Remélem, nem lesznek következményei a ma történt eseményeknek.