40. rész

Kedves Olvasóim!

Üdv újra. Ma előbb akartam részt hozni, csak rossz lépést tettem, és így nem tudtam. Na mindegy. Itt van, és újraismét köszönök mindent nektek. :)

Szeretettel,

Scarlet. A

'Neked nyugodtan telhetnek napjaid, neked van mit enned, van melletted valaki, akiben bízhatsz. Közben nem tudod, hogy valakid az életéért küzd, a könnyeit visszafojtva, fájdalmait tűrve. És a legrosszabb, hogy nem tudsz rajta segíteni.'

Nem akarom elengedni apát, örökké csak ölelni akarom. Tudom, hogy ő megvéd, nem engedi, hogy bármi bajom essen. Azért mégiscsak megerőltetem magam, és leaggatom karjaimat a hátáról, majd újra felfogom, mi van. Anya könnyes szemekkel néz végig rajtam, a nagyi kíváncsian kukucskál ki mögüle. A karjaimat széttárva mosolygok rájuk, majd köszönök. Anya hirtelen megölel, szorosan magához húz, és a fejemet olyan erősen fogja a mellkasához, hogy közben összekócolja a hajamat (ami szét is jön), és hallom gyors szívdobbanásait. Nagyit óvatosan megölelem, de ő is magához szorít. Majd gyorsan vált az érzelmes találkozás után tevékeny nagyivá, és odaterel minket az étkezőasztalhoz. Karácsonyosan meg van terítve, mézeskalácsház van az asztal közepén, gesztenyepürés pulykarolád áfonyás mártással van mellette, ami nagyon gusztán néz ki. Gyorsan leülünk. Anya, apa, nagyi, én. Mindannyian ki vagyunk öltözve, mindannyian boldogok vagyunk, mert legalább ennyien együtt vagyunk. Anyán is látszik, hogy helyben vannak a migrénjei, és apán is, bár ő mindig is jól tűrte a nehézségeket, ahhoz képest, hogy ideges kitörései szoktak lenni.A nagyit pedig nem tudom hova tenni. Csendes, segít mindenben, de egy szót nem szól. 

Idegesen pillantunk egymásra. Eddig mindig mondott apa valami beszédet karácsonykor. Valami különlegeset, ami illet az adott évre, időszakra. Csakhogy akkor mindig együtt voltunk, Gavin is velünk volt, a nagyi csak ritkán. Így hát, hogy ne legyen a feszült csend, én nyúlok elsőnek a pulykához, és a combját a tányéromra ügyeskedem. Ezt a lépésemet követve nyúl mindenki kaja után, és csendben, nyugodtan elkezdünk jóízűen ebédelni. Anya megkérdezi, mi újság velem mostanában, és elkezdem mesélni a terveimet, elkezdem mesélni a vásárlást, az ajándékozást, valamit, csak ne kelljen komoly dolgokról beszélni. Azt még halogatom magamban, de az erős elhatározás, amit egy hónapja tettem, ugyanolyan erősen él bennem. 

Hamar végzünk az ebéddel, és minden unalmas, lényegtelen témát kielemeztünk. Ez az a pont, hogy kicsit elborulok, nem tudom, mi jön.

- Ajj, ez így nem megy. -török ki hangosan. - Nem fog ez így lenni, megígérem, hogy rendbe teszek mindent, csak addig bírjuk ki, oké? -nézek összehúzott szemöldökkel, kikerekedett szemekkel a többiekre. Anyáék összenéznek, a nagyi is hátrapillant a tányérok konyhába szállítása közben. 

- Rhodé, mi ez tudjuk. -szólal meg anya. Nyel egyet, és határozottan folytatja. - Nem akarunk kertelni, normális életünk az már biztos nem lesz. 

- Olyan már rég nem létezik a mi családunk történetében. -folytatja nagyi, majd megvonja a vállát. - De ehhez is hozzá lehet szokni. 

- Hozzá lehet szokni a szenvedéshez, kínokhoz, félelemhez, ürességhez, gyengeséghez... -kezdem el sorolni, mire apa közbevág. 

- Addig, amíg van melletted valaki, aki szeret, és akit szerethetsz, addig igen. -mondja- Akármennyire is fáj minden más. -egészíti ki halkan. Lesütöm a szemeimet, és arra gondolok, hogy ők mióta vannak együtt. Mennyi bizonytalanság, mennyi gyötrelem lehetett az ő kapcsolatukban is. És mennyi mindenkit vesztettek el. Vagy öltek meg. Mekkora bűntudat lehet bennük.

Ekkor dörömbölés szerű hangot hallunk, mintha valaki nekivágódott volna a falnak kívül. A reszketés átjárja a testemet, és egyből felpattanok. Az adrenalin átjárja a testemet, és elkezdek az ajtó felé közeledni. Valami kopogás szerű hallatszik ekkor. Apa is gyorsan felugrik, és elém áll, jelezve, hogy ne én menjek előre. Mindenki erősen koncentrál, izgulva figyeli, hogy mi, vagy ki ez. Apa kinyitja az ajtót, és nagy lendülettel kinyitja, támadásra készen. Ám egy szőke, kócos hajú alak esik apára arccal, szakadt, kockás kabátjában, mocskos bakancsában és sárfoltos, nedves szárú farmerjében.  Kétségbeesve odarohanunk, és együtt visszük Gavint, fektetjük le a fehér kanapéra. Az koszos arcán nagy, lila monokli éktelenkedik, karcolások, sebhelyek. Mindezek mellett beesett, karikás szemei árulkodnak kimerültségéről, fáradságáról, és ki tudja, mik történtek vele. A torkom összeszorul, hogy így látom a szeretett öcsémet. Akiknek anyáék is nyugodt életet szántak, nem ezt tervezték ők se, hogy ilyen fiatalon, így lássák viszont. A nagyi elszalad valami rongyért, gyógyszerért és kötszerért. Anya vizet hoz, én pedig leszedem a bakancsát és a zokniját, lassacskán levesszük a koszos ruhát róla. Apa beviszi a fürdőbe, hogy lemosson róla mindent, én pedig kint járkálok, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, mert azért még sem kívánom látni az öcsémet meztelenül. 

Gavin még mindig eszméletlen, nagyon aggódom azért, hogy mi van vele. Anya közben elmondja, hogy mennyi seb van rajta, és hogy egy gennyeződő vágás van a combján. 

Apa tiszta alsónadrágot és trikót ad Gavinre, így hozza ki újra a nappaliba, és nagyi gyorsan elkezdi kezelni a sebet. Anyával mindketten undorodunk a vértől, úgyhogy én el is fordulok, közben próbálok valami szépre gondolni, de anya most semmivel sem törődve, visszafojtva hányingerét igyekszik mindenben segíteni a gyakorlott kezű nagyinak.

Kötszerből vág, cseppent a fertőtlenítőből egy pamacsra stb.

Kíváncsi vagyok, milyen lehetett anya annyi idősen, mint én. Azt hiszem, akkor már túl volt egy viadalon. Én vajon mit csináltam volna? Vajon túléltem volna? Milyen lehetett akkor a nagyi, Haymitch bácsi, apa? Mindezek olyan kérdések, amiket inkább soha nem teszek fel. Nem akarok újra mély sebeket felszakítani senkiben. Tényleg vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. De van, amit muszáj megtudnunk, hogy tovább tudjunk lépni. Főleg most, hogy nő a gonoszság. Hogy egy hidegvérű, hazug gyilkos ember kezébe fog a hatalom kerülni. Először meg kell várnunk, hogy megöljék, utána pedig óvatosan ellene fordítunk mindenkit bizonyítékok segítségével. Bár a megbabonázott, hipnotizált, őrült rajongóival nem tudom, hogy fogunk leszámolni. Nicknek tuti van valami jó terve. Mindketten híres szülőktől származunk, de ez csak rajta látszik. Én magamba forduló, semmit nem tudó, világtól elzárt gyerek voltam. Ő talpraesett, okos, ravasz, megbízható, barátságos. Ő Finnick Odair és Annie Odair fia. Nem csoda, hogy ilyen. 

Gavin ébredezni kezd, úgyhogy a gondolataim ismét elpárolognak, és rá koncentrálok. Próbálunk egyszerre nem a feje fölé hajolni, de muszáj látnunk őt, hogy rendben van. Először fáradtan néz körbe, majd hirtelen kitágulnak a pupillái, és megpróbál felülni, de fájdalmasan sóhajtva zuhan vissza hanyatt fekvésbe. 

- Gyilkosok... -suttogja- ...üldöznek.. -mondja remegve, szemeit lehunyva.

Anya az ölébe veszi a fejét, és meleg puszit nyom a homlokára. 

- Semmi baj, most már biztonságban vagy. -mondja neki, miközben simogatja az arcát. Annyira fáj látni ezt a megviselt arcot, de elnyomom. Anya csak simogatja, simogatja, apa szemeivel követi anya ujjait, a nagyi pedig már a konyhában pakol. Valami ebédet összecsap Gavinnek, hogy jobban legyen. 

A következő húsz percben Gavin motyog, néha idegesen felpillant, de aztán csak megnyugszik, és csendben marad. 

- Jó újra itt lenni. -szólal meg normális, nyugodt hangon, a szemei még mindig csukva vannak. Nyel egyet, kinyitja a szemét, majd anya segítségével felül. Megköszöni, és megpróbál lábra állni, de az asztalhoz is, ahol én is ülök, csak anya és apa segítségével tud eljutni. Ahogy leül, megigazítja a haját, és az összedobott pulyka húsi melegét szívja magába, ízlelgeti az illatát. 

- Hmm, guszta. -szólal meg poénosan, majd mire mindannyian leülünk köré, bizonytalanul követve mozdulatait, elkezd jóízűen falatozni. Úgy eszi azt a pulykát, mint aki életében nem evett még, anya rá is szól, hogy lassabban egyen az éhgyomorra. Gavin bólogat, és igyekszik lassabban enni. Néhány percig csak nézzük őt, miközben eszik, húzogatja a szemöldökét, néha elmosolyodik, és rág. Gavin ilyen. Akármilyen probléma van, amint van ereje hozzá, eljátssza, hogy nagyon jól van, hogy minden oké, sőt, még viccelődik is. 

- Elárulod, hogy... -kezdi apa, de nem tud mit mondani. 

- Elugrottam sétálgatni egyet a városba. -mosolyodik el, de senki másnak nem tetszik. Akkor komolyabbra fogja a szót, és elkezdi mesélni. 

Minden az első állófogadáson kezdődött. Amikor elborult minden, akkor Nick gyorsan elküldte, hogy meneküljön, ő pedig rohant, felszállt egy buszra, és eljutott valami kiégett részre, a város egyik külsőbbik részére. Ott összeverekedett egy bandával, akik befogadták, de nem voltak vele rendesek, drogot nyomtak belé, szívatták, úgyhogy nyomtalanul otthagyta őket. Közben figyelte a híreket, keresett egy elhagyatott helyet, és minden taktikát bevetett, hogy túlélje hajléktalan, üldözött emberként. A szökése egyébként egyből keresni kezdték, de csak egy héttel utána találták meg, és próbálták megölni, de sikerült leráznia őket. Ekkor Gavin mesélése durvábbbra válik. 

- Egyre többen voltak.. -kezd bele komolyan- Deep egyre több bérgyilkost küldött, nekem pedig nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, így összehaverkodtam néhány fegyverkereskedővel, a feketepiacon kezdtem el ismerkedni. Valamiért megszerettek engem. És segítettek. Az összes bérgyilkost csapdákkal és taktikákkal megöltem. -ahogy ezt a szót kiejti, ahogy egyes szám első személyében kimondja, úgy érzem, lefordulok a székről, ezért megkapaszkodom. Az öcsém megölte őket. Kinyírta. Kampec. Volt, nincs. 

- Figyelj, nem tehettem mást! -fordul felém, nyilván feltűnt neki, hogy leesett az állam. Anyáék szájukat húzva, de megértően néztek rá. Együtt tudtak érezni vele. Én nem, de inkább a gyilkosok halljanak meg, mint Gavin. Bólintok, hogy elmúljon már ez a kínzó csend, amit én okozok, és Gavin folytatja is. 

Elmeséli, hogy megkereste őt egy kalapos, bajuszos, titokzatos férfi, aki azt mondta, hogy Weston megbízatásából jött, és elvitte őt a házába, a pincébe bujkált. Ám ma reggel meggyilkolták a házában a férfit, úgyhogy már csak ide akart jönni. Megpihenni. Elmosolyodom a gondolatra, hogy a nagy Deep emberei nem tudtak túljárni az öcsémen. 

Apa kérdőn néz rám, hogy minek örülök ennyire. A többiek is rám néznek, mire mosolyom irónikus nevetésbe torkollik. Erre már Gavin is kíváncsi. 

- Mi az, Rhodé? -kérdezi mosolyogva. 

- Alexander Deep profi bérgyilkosai eszén túl járt Gavin Mellark! -jelentem ki ünnepélyesen. Valahogy rájövök, hogy ez nagyon jót jelent. Anyáék közben veszik a lapot, és halvány mosollyal az arcukon bólogatni kezdenek. Gavin büszkén kihúzza magát, apa pedig megjegyzi, hogy Mellark vér folyik az erejében. 

- Ez azt jelenti... -gondolkodom hangosan, - hogy Deep nem legyőzhetetlen. -mondom határozottan, és ez a kijelentés, ami tény, nagy erőt önt belém.