1. rész

Kedves mindenki!

Itt az első rész, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és hogy kinek a fejében milyen gondolatok jönnek elő. Kellemes olvasást! :)

Az étkezőben ülök a forró teám előtt. Egy puha, kockás takaró van rajtam, görnyedten tartom a hátamat, de most ez sem érdekel. Nem tudtam aludni, úgyhogy most itt vagyok. Fáradt vagyok, mégsem álmos. Egyedül gondolkodásra van erőm. Ez talán valami jel? El kéne gondolkodnom valamin? Ki tudja, de hát elkezdem, hátha megy tőle az idő. Most van 4:23. Akár még mérhetem is.
Tehát. A nevem Rhodé Mellark. Egy hete múltam 17. Szülinapomra egy gyönyörű, Galagan elektro-akusztikus gitárt kaptam. A szüleim végre megértették, hogy én nem vadászni, és nem is festeni szeretek. Igazából erősítő nélkül most még nem megyek vele sokra, ezért is furcsállta apa.
Nagyon szeretem a szüleimet, mindig is jól bántak velünk, de úgy érzem, mintha elzárnának. Mintha nem lenne közöm ehhez a világhoz. Mintha féltenének. Mégis mi bajom eshetne? Tanultuk az iskolában, hogy volt az Éhezők Viadala... évtizedekkel ezelőtt. Akkor már mi bajom lehetne? Az a világ elmúlt. Biztonságban vagyok.
Anyu és apu még nem tudják, de el akarok menni. Először a Kapitóliumba. Bár már a körzetek se elhanyagoltak, szépen megy minden, mégis a Kapitólium a feje mindennek, a központ.
Apára gondolok. Annyira szeret, hogy azt nem lehet megfogalmazni. Mintha nem is ember, nem csupán a lánya, hanem valami egészen más lény volnék. Valami csodálatos. Mindig mondja, hogy olyan vagy, mint édesanyád. Nagyon tetszik apában az is, hogy ennyi év után még mindig ugyanolyan szerelmes anyába. Én is majd egy ilyen embert szeretnék megismerni!
Anya kicsit más. Kevesebbet beszél, de akkor őszintén, érthetően. Már Gavin és én is tudjuk, hogy részt vettek a viadalon. És hogy volt egy lázadás, és a ügyességük miatt kaptak kitüntetést. Ennyit tudunk. Senki más nem beszél erről. Mintha anya mindenkivel egyeztetett volna, hogy ez maradjon titok. Tudom, hogy valamit rejtegetnek. Nem beszélt azokról, akik ellen küzdött, csak a kis Rutáról. És a stylistjáról, Cinnáról. De mikor kimondja a nevüket, a szeme megtelik könnyekkel. Elviharzik a szobájába, és pár perc múlva visszajön. Ezért sem kérdezem már őt. Én magam fogok rájönni a dolgokra.
Tudom, hogy ezáltal egy kis izgalmat viszek az életembe. Talán fiatalkori vágy fogott el, és a nyomozás magával ragadó lelkesedése. Múltkor például megpróbáltam kihallgatni, hogy miről beszélgetnek kettesben. De csak hétköznapi dolgokról, például, hogy Haymitch bácsi sírjára új virágokat akar vinni . Tudom, ez édeskevés.
Haymitch bácsiról annyit, hogy akkor halt meg, mikor 10 éves voltam. Nagyon szerettem, mindig ugratott. Úgy beszélt velem, mint egy jó haverjával. Nagyon rossz volt, mikor meghalt, de kicsit úgy látszott, mintha neki ez megváltás lenne.
Szeretnék a gitártudásommal kezdeni valamit. Szeretnék új arcokat látni, és új helyekre járni. A 12. körzet nekem unalmas. Az iskola is. Egy lány volt, aki barátkozott velem, ő is elköltözött. A többi lánynak megvan a maga témája, amibe én nem tudok beszállni: a pletykálás. Úgy dumálnak mindenkiről és mindenről, mintha az lenne a legfontosabb dolog a világon, hogy beleüssék mások életébe az orrukat, ráadásul hazugságokkal színesítenek történeteket. Tehát barátaim itt nincsenek. A fiúbarátaim sincsenek, ők kerülnek. Nem tudom miért. Az egyik osztálytársam, Will azt mondta azért, mert ijesztő vagyok. Hogy félre ne értsem, nem csúnya, hanem valami olyan látszik a szemeimből, ami félelmet kelt az embereken. Ezen kuncogtam akkor is, és most is. Én? Ijesztő? Mert hogy a szemeim...
Erre a gondolatra halkan felnevetek.
Az órára nézek, ami 5:42-t mutat. Hirtelen ajtónyikorgást hallok, és kiráz a hideg.
- BU! -ragadja meg a vállamat valaki, de erre nem ijedek meg. Az öcsém az. Az egyetlen igaz barátom.
- Szervusz, Gavin. -fejem fölé, oldalra pillantok mosolyogva. Gavin szőke, kócos haja az égnek áll, karikásak a szemei, de mosolyog. Annyira aranyos a mosolya, olyankor kis gödröcskék vannak a szája szélén.
- Helló. Mit csinálsz te ILYEN korán?
- Gondolkodom.
- Olyat is tudsz? -szánakozva ránézek, majd ismét mosolygok, miközben leül elém.
- És te mit csinálsz ilyenkor?
- Megint láttam apát... ahogy... -maga elé néz, a mosoly lehervad a szájáról. - Tudod... mikor úgy remeg, és belekapaszkodik a fotelba... nagyon ijesztő... és sajnálom... és... -látszik, hogy nem tudja hova tenni az egészet. Beletúr a hajába, és a fejét vakargatja.
- Megint? Legutóbb fél éve csinálta... -motyogom. Nem véletlen bújnak be sokszor a szobájukba.
Az öcsém megvonja a vállát, és rám néz. Várja, hogy mi jön ez után. Csak nézzük egymást egy darabig, aztán lesütöm a szemeimet.
- Mi az? -suttog Gavin.
- Semmi. -felelem unottan, pedig megint az jár a fejemben: El innen. De hogy mondhatnám meg neki? Nem akarom bántani őt. Neki vannak haverjai, de akkor sem akarom itt hagyni.
- Tudom, hogy nem semmi. Valami jár a fejedben. Hirtelen szomorú arcot vágtál. Halljam! Nem szokott ilyen arckifejezésed lenni! -feláll a székből, és odajön, leguggol mellém.
- Nem mondom el, Gavin. -szólok határozottan. Az öcsém felhúzza a szemöldökét. Ismét rám néz, és igyekszik meggyőző, könyörgő pillantást vetni rám. Elfordulok, de megragadja a kezeimet, és továbbra is könyörögve bámul.
- Ajh a fenébe is Gavin, nem akarlak itt hagyni!
- Mi?
Most már be kell fejeznem.
- El akarok menni. A Kapitóliumba. -az öcsém elégedett fejet vág, sőt, megnyugszik.
- Ja, csak ennyi. Minek reagálod túl? Hisz akkor én is megyek veled.