Bevezető

"A réten játszanak. A fekete hajú, kék szemű lány táncol. A szőke, göndörhajú, szürke szemű kisfiú aprócska lábain próbál lépést tartani vele. Öt, tíz, (tizenöt) évbe telt, hogy beleegyezzem. De Peeta annyira akarta őket. Amikor a lányom először megmozdult a hasamban, olyan ősi rettegés lett úrrá rajtam, amely egyidős volt az élettel. És csak akkor enyhült, mikor a kezemben tarthattam őt. A második terhesség már valamivel -nem sokkal - könnyebb volt.
A gyerekek most kezdenek kérdezgetni. Az arénákat elpusztították, emlékműveket állítottak, többé nincsen Éhezők Viadala. De történelemórán tanulnak róla, és a kislány sejti, hogy mi is részt vettünk a viadalon. Néhány év, és a fiú is tudni fogja. Hogyan mesélhetnék arról a világról anélkül, hogy halálra rémíteném őket? A gyermekeim, akik biztosak benne, hogy ez a dal igaz:

A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt
A pázsitágyra, a puha, zöld párnára
Hajtsd le a fejed, hunyd le álmos szemed
És amikor újra kinyiod, felkel a nap.

Itt biztonságban vagy, nem fázol
A százszorszép mindentől megóv
S a holnap valóra váltja az álmaidat
Drága kicsikém, úgy szeretlek.

[...] "

Rhodé 17 éves. Sok dolgot tud szüleiről öccsével, Gavinnel, de rengeteget nem tud. Az egyre izzó, égető érzés a hatalmába keríti: a kíváncsiság. Meg akarja tudni a múltat. Akár jó, akár rossz.
Ezért hát elindul, még ő maga se tudja, hogy hova, de elindul. És hogy mi sül ki belőle...? Bele se gondol, hogy hatalmas veszély is fenyegetheti? Hogy a Viadala megszüntetése óta nem lett jobb a világ? Hogy az új generáció is ugyanazon szellemmel születik, mint az előző?