2. rész

'Néha úgy érzem, hogy egy pillangó vagyok. Egy lila, hercegnőszerű pillangó. Könnyű vagyok, és vidám. Önfeledten szárnyalok sok pillangótársammal együtt. Csak a rossz akarókkal kell vigyázni. Akik el akarnak kapni, elvenni csodás színemet, és utána összetiporva otthagyni. Haldokolva. Még a pillangóknak is vigyázniuk kell.'

Erre muszáj mosolyognom. Mennyivel jobb lenne, ha Gavin is velem jönne! Érdekesebb és mulatságosabb lenne, és nem is félnék! De elhalványodik a mosolyom.
- Anyáék tuti nem engedik meg, hogy velem gyere! - mondom elkeseredetten. Majd rápillantok. Nem úgy néz ki, mint akit ez megrendített volna. A szemeit forgatja, gondolkodik.
- Hát, úgy téged sem engednek el, ha megmondod, hogy titkokat akarsz kutatni.
- Nem csak azt szeretnék. Megismerni embereket, na meg elmenni a kapitóliumi nevezetességekhez! Nagyon kíváncsi vagyok a városra! -mondom, miközben szemem a távolba mered az ábrándozástól. Ó igen, milyen jó lenne! Csak képeket láttam eddig a nagy Kapitóliumról, és a történetét ismerem.
- Nos, hát engem is érdekel a város! Kíváncsi vagyok mindenre! Az ottani kajákra -és itt rám kacsint, miközben a hasát simogatja-, az ottani harcművészetre, ott biztos profik vannak!
- Persze, hiszen... -kezdek bele, de Gavin félbeszakít.
- A kajáról jut eszembe... éhes vagyok, nem kéne reggelizni?
- De... -motyogom. Ezt szoktam, mikor le vagyok maradva. Mikor nem értem, csak megyek bele.
Gavin feláll, betolja a székét, és a halványsárga konyhánkba igyekszik, egyenesen a hűtőhöz. Látom, hogy kaját kutat. Szerencsére kajából nekünk sosincs hiány, mindig van. Mindenünk. Ezért nagyon hálás vagyok. Én is felállok, követem. Miközben veszi elő a vajat, megkérdezi:
- Szalámit vagy sonkát kérsz?
- Szalámit... - erre kiveszi a csomagot, vajat, zöldségeket stb. - De Gavin, akkor most megyünk?
- Természetesen... -mondja, közben becsukja a hűtőt. Én még mindig kíváncsian lesem. - Csak ki kell találni egy nagyon jó indokot, amire elengednek. A nagyink nem a Kapitóliumban dolgozik valami kórházban?
- De! -vágom rá. Ez okos ötlet. Érdekes, hogy nem is gondoltam bele, hogy esetleg hol laknánk addig. De ezentúl figyelmesebb leszek.
- Nos, nem láttuk vagy ezer éve. Szerintem ez nagyon jó ürügy. -mondja, és már a felvágott zsemléket kenegeti. Kész a szendvics, az egyiket felém tolja, a másikba jó nagyot harap. Leülök, és közben ezerrel cikáznak a gondolatok a fejemben. Hogy kérdezzem meg tőlük? Először apától kéne, mert ő engedékenyebb. Fel kell venni a nagyon szép, nagyon aranyos kislány arckifejezésemet. És meg kell mutatnom nekik, hogy elég komoly vagyok ahhoz, hogy ilyen messzire menjek az öcsémmel. Különben nem engednek el. És fontos, hogy...
- Rhodé, nem szeretnél enni? Csak mert én is hallom, ahogy a gyomrod korog.  És meg kell hagyni, elég idegesítő... -mondja nyugodtan, miközben falatozik.
- Ja, de... -én is beleharapok a szendvicsbe, és ízlelgetem. Kicsit úgy érzem magam néhe, mintha az öcsém vigyázna rám, és nem fordítva.
Ahogy végzek a reggelivel, felugrok, és elkezdek tojásrántottát csinálni anyuéknak. Felteszek egy teát is, elkezdek nekik tálalni. Gavin feláll, és odajön.
-  Elmosogathatsz. -mondom neki, és a fejemmel oldalra biccentek.
- Szerinted minek van mosogatógépünk? -kekeckedik.
- Hát nem azért, hogy egy darab serpenyőt és villát ne tudjál elmosni. -megvonja a vállát, és elkezd sikálni.
- Jó kis fiú vagy. -simogatom meg a fejét, miközben gügyögök. Erre belecsíp az oldalamba, és felvisítok. Elkezdjük egymást hajkurászni a konyhában. Az én kezemben egy fakanál, ő pedig a levegőt markolászva jön felém. Vadul nézek rá, és győzelemre készülve.
- Hát ti mit csináltok? -hallom apa hangját a hátam mögött, és megfordulok, a fakanalat a hátam mögét rejtem.
- Öhm.. reggelit. - igyekszem meggyőzni. Úgy néz, mintha szeretné kifejezni, hogy: Igen drágám, bizonyosan. - Nektek. Nézd meg! -mutatok a fakanállal az asztal felé.  Apa előrébb jön, és a munkánkat vizslatja. Összehúzza a szemöldökét, az állát birizgálja a kezével. Majd kedvesen ránk mosolyog.
- Köszönjük, gyerekek! -büszkén mosolygunk.
- Most már puszit se kap apátok?! -mindketten rohanunk hozzá, mint annak idején, és azóta is, mikor ezt kérdezi. Emlékszem még, mikor kint játszottunk a mezőn. Rajtam világos kék kis szoknya volt, Gavinen kis melegítő ruha. És én táncikáltam. És álmodoztam. Gavin pedig utánzott engem. Mondjuk göndörebbek voltak a fürtjei. De a szeme akkor is olyan huncut volt.  Mint most. Adunk apának egy cuppanós puszit.
Anya is kijön karikás szemekkel. De aztán ránk pillant, és csillognak a szemei.
- Sziasztok! -megölelget minket, és ő is leül. - Micsoda szép ajándék! -mondja anya mosolyogva. Szeretem, ha mosolyog. Olyankor teljesen biztonságban érzem magam. Tudom, hogy jól van. Apa átkarolja, de mikor hozzáér a keze, anya hirtelen megugrik. Majd beférkőzik apa karjaiba. És úgy maradnak. Gavinre nézek, aki pedig rám. Mindketten ugyanarra gondolunk: Már megint rosszat álmodott.
- Anya, minden oké? -félve kérdezem, úgy is tudom mi a válasz. Mosolyogva mondja, hogy:
- Semmi baj, kicsim. -és nekilát a reggelinek.

*

- Apa! Szeretnék Gavinnel elmenni a Kapitóliumba a nagyihoz! -mondom apának határozottan. Majd előveszem az aranyos nézést. -Kérlek, engedjetek el! -látom, hogy ezt nem tudja hova tenni. Nem is felel egy darabig, csak gondolkodik.

- Hát... anyát megkérdezzük, jó? -gyengéden megérinti a vállamat, majd kimegy a nappaliból. Gavinre nézek, aki a fotelben ül, hogy most mi van, aki csak egy biztató mosollyal nyugtáz. Anya lassú léptekkel közeledik felém. Kedves arcot vág. Majd hirtelen aggódó pillantásokat vet rám és Gavinre. 

- Miért, kicsim?

- Anya... szeretném a nagyit meglátogatni... szeretnék várost látni! És Gavin is szeretne jönni. -anya apa felé fordul:

- Ugyan olyan álmodózók, mint te! -néz mélyen a szemeibe, és felénk néz.
- Anya nagyon öreg, nem tud vigyázni rátok.
- Ezt tőle kérdezzük meg! -vágom rá. Szó nélkül elindul mindenki a telefon felé. Kicsit elkezdek izgulni. Mert ez azt jelenti, hogy a mama válaszán múlik, hogy eljutok-e az igazságig, vagy nem.