17. rész

Kedves Olvasóim!

Köszönöm, hogy ismét ellátogattok ide, és hogy írtok kommenteket :) Mindegyikért hálás vagyok, a visszajelzésekért, megjegyzésekért. Kicsi változtatást hajtok végre a sztoriban ha nem bánjátok, mármint az életkorokat illetőleg. Nem pont harcminc év telt el, hanem 27. Ebből következik, hogy Gale is kicsivel fiatalabb stb. stb. Remélem megértitek, meg nem fog zavarni.
További jó olvasást, hétvégét! :)

Scarlet A.

'Mindig van választási lehetőség. Vagy talán nem? Azt kéne tennünk, amit megmondanak nekünk? Csak az az egy út van? Nem lehet. Én megkeresem a másik útat.'

Zavartan bámulom a földet, néhány percig a nyugtalanság tölti meg a levegőt. Felnézek, és először Gavinen akad meg a szemem, aki kezével a hajába túrt, és előredőlve a térdein támaszkodik. Körbenézek a nappaliban, és még mielőtt észbe kapnék, Nick megáll előttem, és a kezét nyújtja.

- Mi jön ezután? -kérdezem alig hallhatóan, mégis a szavaim visszhangoznak.
- Ennél csak rosszabb lehet. -jegyzi meg keserűen Nick, a száját húzva. Felállok, és az öcsémet is invitálva elindulok a szobák felé.
Útközben Nick bekopog Idaihoz, hogy jól van-e, aki szipogva válaszol, hogy persze, és feküdjünk le aludni. Jó ötletnek tartom, nagyon álmos vagyok, és jó lesz végre puha ágyon feküdni. Gavin elbattyog a legutolsó ajtóhoz, és jó éjszakát kívánva behajtja maga mögött. Én bal oldalra fordulok, de automatikusan megfordulok, ahogy Nick megérinti a vállamat.
- Figyelj, Rhodé! -szólít kissé feszülten, látom, hogy valami fontos akarja elhagyni a száját, majd nyugodtan folytatja- Idait nem az idősebbik Deep mentette meg. Mikor az anyját megölték a viadalon, sírva elindult az otthonától, és akkor robbantották fel a családját. Nem... nem igaz, amit mondania kellett.
- Gondoltam. -felelem közömbösen, majd jó éjszakát kívánva becsukom magam mögött az ajtót.
Felfedezem gyorsan a szobát. Jobboldalt van a belső része, a francia ágy és mellette egy bejárat a fürdőbe. Találok az éjjeliasztalon egy távirányítót, és elkezdem nyomogatni. Néhány sikertelen próbálkozás után -mikor bekapcsoltam a hifit, a tévét és valamilyen színes fényeket-, végre megtalálom az ablakon levő redőnyt, ami nem hasonlít a mi egyszerű, tekerős redőnyünkhöz. Ez sötétszínű, és magától, gyorsan befedi az ablakot. Meg van ágyazva, egy sima, fehér hálóing van kikészítve. Felkapom a hátamra, és meglepően jó, kényelmes anyaga van. Bemegyek a zuhanyzóba, levetem magamról a fehér ruhát, ami azóta kicsit koszosabb, és bemászok a melegvizet minden irányból spriccelő kabinba. Különböző masszírozási módokat lehet beállítani, nekem az ötös tetszik a legjobban. Először gyorsabban spricceli a vizet az oldalamra, majd kicsit lasabban körbe-körbe végigspriccel, aztán a lábaimat oldalról és így tovább. Közben halk, lágy dallamú, klasszikus gitárszóló megy benne. Behunyom a szememet, és elkezdek rá énekelni. Nem is tudom, mit éneklek, csak jönnek a szavak, amik eszembe jutnak. Amiket érzek. Félelemmel, ijedséggel, keserűséggel, elhagyatottsággal, elkeseredéssel kapcsolatban éneklek szöveget. Mikor véget ér a dal, kikászálódok, megtörölközöm, villámgyorsan felkapom magamra a hálóinget. De ennyire futja az energiám, és lassan sétálok el az ágyig, szinte belezuhanok. Ez a puhaság, a kényelem magába húz engem, tuti egy darabig nem lehet innen felhúzni.

Kissé már nyugodtabban alszok el, most hogy tudom nagyjából, mi a helyzet. Az öcsém itt van velünk, anyáért aggódom nagyon. Olyan sebeket szakíthattam fel benne, amik már rég beforrtak. De nem bírok sokáig gondolkodni, a szemeim leragadnak, és mély álomba merülök.
Egy virágos mezőn vagyok. Fehér gitár van a kezembe, és a fehér szoknyám van rajtam. Hátranézek, megpillantom a nagy, lila szárnyaimat. Csodálom a gondosan megszerkesztett mintázatát, majd újra körbenézek. Lágy szellő fújja a hajamat, ami puha, selymes, és ragyog. Anyát látom felém jönni egy esküvői ruhában, apával kézen fogva. Odarohanok hozzájuk, a nyakukba ugrom és szorosan ölelem őket. Ahogy újra elengedem a nyakukat, sárga szemükkel néznek rám vissza, dühösen és elkeseredve. Az izmaik meg vannak feszülve, és egy nagy robbanással lángba borulnak, én pedig zuhanok. A virágok megrohadva hullanak mellettem, a nagy sötétségben csak a lángok világítanak egy picit, majd kialusznak. A tűz sem lángol örökké.

- Legyetek szívesek felébredni! -szólal meg hangosan valaki, mire felkapom a fejem.

Felülök az ágyban, átkarolom magam, mintha ez megvédene bármitől is. Nem látok senkit a szobában, valószínűleg egy hanszóróból szóltak nekünk. Kipihentnek érzem magam ijesztő álmom ellenére is. Eddig anya védelmében éltem, most már semmi sincs, teljesen védtelennek érzem magam. De itt van Nick. És Idai, na meg persze Gavin. Vigyázunk egymásra. Kinyitok egy eddig nem látott szekrényt, ahol ugyanolyan pólók és nadrágok vannak. Felveszem a királykék pólót és a szürke nadrágot.
Kikukkantok az ajtón, a többiek indulnak a nappali felé, így én is kisurranok. Gavint keresem, de nincs sehol. Visszafutok a szobájához, és bekopogok.
- Gavin? -kérdezek, de nem felel senki. Pánik lesz urrá rajtam, és berontok a szobába. Az öcsém édesen alszik az ágyon, csillag formájában kiterülve. Ezen mosolyognom kell, és közelebb megyek hozzá. Bárcsak le tudnám fotózni... de ez most nem fog menni, úgyhogy egy darabig nézem, hogy beivódjon az emlékeimbe a szőke, kisherceg öcsém bájos arcocskája. Letérdelek a földre, és az ágyrakúszok.
- Kicsi öcsi? -szólok lágy hangon. - Ébresztő, hasadra süt a nap! -közben eszembe jut, hogy valaki nálam is felhúzta a redőnyt. Amin nem lepődük meg, hiszen 24 órás figyelem alatt lehetünk. Most már, hogy berobbantunk a médiába, azt is rögzítik, ha álmunkba beszélünk, vagy ha horkolunk. Kíváncsi vagyok, anyának mit adnak be. Mert hogy neki helyén van az esze, nem fogja bevenni a hazugságokat. Anyában ez is jó. Megérzi a rosszat. Valami nagyon jót kell kitalálnia Deepnek, hogy anyámat meggyőzze. De szerintem nem fog sikerülni neki. Azon kapom magam, hogy büszke vagyok anyára. Tudtam, hogy több, mint amit 17 éven keresztül láttam benne. Nem csak egy szimpla győztes volt. Áldozatok árán, de ő szabadította fel az országot. Az más kérdés, hogy mi volt a háttérben, azt nem tudom. De az tény, hogy jószívű az anyám, és ezt mindenki tudja. Elbambulok az ágyon, de ahogy Gavin mocorogni kezd, megint visszatérek.
- Kelj már fel! -szólok neki, és meglökdösöm. - Ki kell mennünk.
Gavin kinyitja a szemeit. Először riadtan, félénken néz rám, majd megnyugszik, és így szól:
- Én nem lettem sztár, nem kell még felkelnem.
- Dehogynem!
De mielőtt lehúzhatnám a takarót, ismét megszólal az a valaki.
- Keljetek fel! Megbeszélést tartunk, ismétlen megbeszélést tartunk!
- Hallod. -mondom Gavinnek, aki már ki is kelt az ágyból. Kimegyek a szobából, hogy az öcsém fel is tudjon öltözni, majd a nappaliba megyek. Egy öltönyös férfi, és Priscilla állnak ott.
- Örvendek, Miss Mellark. -nyújtja a kezét a férfi. - Dixon Globe vagyok. -mosolyog rám. Nem tűnik olyan visszataszítónak. Fekete, felzselézett haja van, szolid smink az arcán, nagy szempillái és sötétszürke szeme. Semmi tetkó, még plasztikai beavatkozást sem vélek felfedezni rajta. 
- Örülök! -rázok vele kezet, bár annyira nem repesek. Mindig igyekeztem kedves lenni másokkal, most is próbálom megvalósítani. Csak hogy teljesen összezavart, hogy egyik pillanatban súlyos bűnt elkövetett rabokként kezelnek, a másik pillanatban pedig hírességként.  - Önt miért küldték hozzánk?
- Én vagyok az önök új menedzseretek! -mondja büszkén.

- Áhá. -bólogatok. A menedzser is a színművünk egy darabja lesz, gondolom.