24. rész

Kedves Olvasóim!
Történt egy kis probléma ezért nem tudtam folytatni, de most újra itt vagyok!
És nagyon, nagyon hálás vagyok az 5000 feletti oldalmegjelenítésekért! *-* És minden egyes kommentért és üzenetért. Érezzétek nagyon jól itt magatokat,
Kellemes Olvasást,

Scarlet Anderson

'Folyton változnak a dolgok, semmi sem biztos, senkiben sem bízhatsz.'

A fogadáson először érdeklődve téblábolok, de kerülve a feltűnést. Megnézem azt a rengeteg különlegességet, ínycsiklandozó ételkínálatot, amit elénk tárnak. Az egyik asztalon csak levesek vannak, a szivárvány összes színeivel és a természet összes adományával kiegészítve. Van fahéjas narancsleves, amit muszáj megkostólnom. Aztán mellette van meggy leves rózsaszín habbal és ciklámen színű édesítőszerrel. Van még gesztenyés leves, különleges csirkeleves citromsárga löttyel és még sorolhatnám. Odaérek egy furcsa leveshez. A levének a színe fekete és szürke. Ez meg milyen ízesítő? Narancssárga, fűszeres húsdarabok úszkálnak a levesben. 

- Fecsegőposzáta leves. -súgja a fülembe valaki, mire összerezzenek. Egy vékony, magas, idősebb férfi az, mély, sötét szemekkel. - Tetszik? 

- Szemet gyönyörködtető! -mondom neki ámulva. Azt hiszem, nem sikerül meggyőznöm őt. 

- Hamarosan lesz pillangó-levesem is! -mondja lazán, majd biccent és eltűnik. Gyorsan tovább állok a sütis asztalhoz. A színes muffinok elképesztően tetszenek! Kis minták vannak rajtuk, állatokat, vagy éppen egy híresség arcát ábrázolják a tetejükön, és még mintás tejszínhabok is vannak rajtuk! Miután még vetek egy pillantást a főételekre, ami a disznó különböző testrészeire igyekszik fókuszálni, abbahagyom az evést. Egyszerűen nem kívánom az ételt jelen pillanatban. Itt villogok ebben a rózsaszín szoknyában, miközben mi van anyámmal? Mi van apával? Mindenkivel? Muszáj valahogy eltűnnöm innen. Eddig bírta a lelkiismeretem a hallgatást, a nyugvást. Körbenézek. A hatalmas teremnek körülbelül pont a közepén vagyok. Van pár ember itt, de szerintem nem ismernek meg. Eddig csak a televízióban láttak, és ott egészen máshogy néztem ki. Nőnek néztem ki, most meg kislánynak érzem magam. Az emberek mászkálnak körülöttem, úgyhogy feltűnés nélkül el tudok slisszani. Eddig vártam, hátha történik valami. De nem állhatok egy helyben, várva, hogy majd minden rendbe jön. Levegőre van szükségem. Elindulok az egyik ajtó felé. Egyre gyorsabbra veszem a lépteimet, és ropogtatom a kezemet is, csak jussak már végre ki. 

- Hölgyeim és Uraim! -szólal meg valaki a mikrofonba. Nem érdekel, csak ki akarok menni, de nagyon sokan jönnek befelé. -köszöntsék a Győztesek gyerekeit a fogadásunkon! -üdvözöl minket hangosan a férfi. -Kérem, jöjjenek ide! Rhodé Mellark, Nick Odair, Idai Morgan! És szeretném idehívni a tiszteletre méltó csapat többi tagját, Priscilla Clain, Dixon Globe! -harsogja vidáman a férfi, és közben invitál mindenkit. Remek, gondolom. Ennyit arról, hogy... szóval csináljak valamit. Priscilla átkarol, és tipegve elindul velem a terem végébe, ahol az a férfi áll, mikorofonnal a kezében. A többiek már ott állnak. Eddig nem is beszéltem velük. Nem lehet őszintén beszélni semmiről. Nagyon unom már. 

A férfinek platina szőke haja van, türkiz kék szeme, vékony orra, vastag vörös ajkai.  Nagyon durván mű, mintha nem is ember lenne. 

- Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy itt vagytok a konferencia házamban! -mondja büszkén, majd mikor már meggyőződött róla, hogy mindenki minket néz, bizalmasabbra fogja az egészet - Csodálatos emberek vagytok. Nick, nagyon helyes gyerek lettél! -mondja nyájasan, majd folytatja -Tuti hogy rengeteg hölgy rajongód akadt, nem igaz? -kérdezi az összegyűlt vendégektől, mire hatalmas taps és hurrogás hallatszik. Észre se vettem, hogy ilyen sok ember van. Kicsit kezdek lámpalázas lenni. 

- Na és Rhodé! Gyönyörű és kedves vagy! Mindenki megszeretett! -ismét hatalmas tapsvihar van, az emberek mosolyogva néznek rám. Ezzel a sok szempárral nem bírok mit kezdeni, hátrálni kezdek. Érzem, hogy akármikor félrelépek ebben a magassarkúban. Nick itt ideáll mellém, és átkarol barátságosan. Ismét kihúz a csávából. Megszólal: - Hát igen, bár kicsit szégyenlős ám! -mondja szórakozottan, és az összegyűlt emberekre kacsint. Nem értem, mit csinál, de csinálja csak. 

- Idai Morgan! Nézzék ezt a szép hölgyet! Idai, úgy hallottam valahol, hogy te színésznő akartál lenni! Igaz? -Idai komoran néz, semmi mosoly nincs az arcán, de válaszol. 

- Igen, így van. 

- Biztos nagyon jó lennél benne! Tudod, ha te Mr. Deep-et javaslod, tuti hogy én rá szavazok! -mondja bókolva a férfi, és megpuszilja Idai kezét, aki igyekszék megőrizni a hidegvérét. Nem valami jól alakítja a szerepet. Bár nem mintha én jobb lennék. Először nem értem, miért beszél úgy a férfi, mintha tv műsorban lennénk, ez csak egy fogadás. Eléggé izgulhattam, mert abszolút nem vettem észre a kamerákat, amik közül az egyik most épp körülöttem ingázik, úgyhogy mosolygok és figyelek a fickóra, aki még mindig csak folyamatosan beszél. Megállás nélkül, azzal a tipikus Kapitóliumi sejpítéssel, ugyanúgy elharapja a szavak végét. 

- Csak ennyit akartam, folytassák továbbra is a lakomát! -mondja a férfi, és odaadja egy fiatal fiúnak, gondolom ő valami technikus segéd. A pincérek a kezünkbe nyomnak egy borospoharat, majd öntenek nekünk valami Byler nevű borból. 

- A jövőre! -mondja a férfi, és lehúzza. Mi is elkezdjük kortyolgatni, de nem valami finom. 

- Hmm, nem rossz. Milyen évjárat? - kérdezi Nick barátságosan, majd ezzel a mondattal szóba is elegyednek a borról. Én pedig ott hagyom őket. 

- Szervusz! Lindsey Moor vagyok, a Dyva divatcég alelnöke! -ugrik elém egy fiatal, hatalmas szőke hajú hölgy, lila kosztümben. 

- Örülök! -mondom kedvesen, és rámosolygok. Elmegy mellettünk egy pincér, és megragadom az alkalmat, hogy a még félig teli borospoharat rárakjam a tálcájára. 

- Annyira csodás vagy! Kívül belül szép vagy Rhodé, nagyon örülök, hogy itt vagy! Szeretnék majd ruhákat tervezni neked a cégünkkel, ahogy sokan mások is. Hoztam neked egy katalógust, szerintem neked tetszenek a mi ruháink. Tudom, nagyon sok divatcég próbálkozik, de remélem a miénk megnyeri a tetszésedet. Az elsők között vagyunk. -mondja izgatottan és büszkén, majd rám kacsint, és átnyújtja a katalógust. 

- Köszönöm szépen! -hálálkodom. Ekkor egy idősebb hölgy áll be elém, eltakarva Lindsey Moort. 

- Ne is hallgass erre a kislányra! Nézd meg, még a tojáshéj a fenekén! Nálunk, Rhodé, hatalmas kínálat van, minőségi, márkás divattermékeket készítenénk nektek, és több éves tapasztalatunk van! -mondja, majd átnyújt egy katalógust. Lindsey félre löki a nőt, majd elkezdenek vitatkozni. Én elnézést kérve otthagyom őket. Még pár ember elkezd üdvözölni engem, de nem hagyom, hogy bemutatkozzanak, továbbmegyek. Kisurranok az egyik kijáraton, de csalódottan veszem észre, hogy az erkélyre érkeztem. Hatalmas erkély, növényekkel és lámpásokkal van díszítve. Vastag kőkorláttal van körlvéve. Nagyon hideg van itt kint, másokon kabát is van. Vacogni kezdek. Úgy látszik, anélkül, hogy én észrevettem volna, a tél beállt. Végülis már december van. Egy két hét és karácsony. 

- Miért hagytál egyedül azzal a férfival? -kér számon az ismerős hang, de hirtelen a frászt hozza rám. 

- Ne ijesztgess! -Nick jót nevet azon, ahogy összeugrottam. 

- Ne haragudj! -mondja lágy hangon. - Látom félsz... 

- Minden pillanatban. -válaszolom. Meglepődök, milyen különleges, lágy hangnemben mondom ezt neki. Ez az én hangom volna?

- Figyelj, véget vetünk ennek! Oké? A média már nagyon ránk van szállva, alig bírták innen kituszkolni az újságírókat. 

- És az nekünk miért jó? 

- Okosan kell beszélnünk. Találkozni fogsz a családoddal, nyugi! Megoldom! 

- Akkor jó lenne, ha bevonnál a terveidbe, mert már nem bírom magamat megjátszani, de tényleg! 

Nick körbenéz, majd megölel engem. 

- Csak annyit mondok, hogy showtime, baby! -majd rám kacsint, és visszamegy az emberek közé.