25. rész + kis kitárulkozás

Kedves Olvasóim!
Nagyon keveset tudtok rólam, és tudom, hogy nem is miattam olvassátok ezt az egészet, hanem a sztori miatt (még jó), de azért szeretnék elmondani pár dolgot. Először is, hogy azért nem jönnek pontosan a részek, mert jómagam sem tudom, mikor tudok laptophoz jutni (majd valamikor jól jönne egy saját), mert nekem az őseim miatt korlátozottak a hozzáféréseim. Mármint meghatározott időpontokban... szóval értitek. Nekem ez kicsit rosszul esik, mert higyjétek el, én a pontosság híve vagyok. És nagyon tetszik nekem a többi fanfic, meg amik Dorine oldalán is kint vannak, és amikor csak van rá időm, olvasom őket. Sokat kell tanulnom és még ezermást csinálnom, pedig nagyon törődnék többet a bloggal és veletek is, mert nagyon hálás vagyok nektek, hogy olvastok, és követitek a Rhodé kusza és sokszor értelmetlennek tűnő útját! :) :3
Szóval köszönöm...
Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Az életünket a döntéseink befolyásolják. A probléma sokszor az, hogy csak azután jövünk rá, hogy jó vagy rossz döntés hoztunk, miután már léptünk.'

Furcsán érzem magam a mai este miatt. Még mindig bizonytalanságban vagyok, mint az egész történet kezdete óta, pedig ez így nem állapot. Ahogy Nick ott hagy ezzel a mondattal, megdermegek. Egyedül vagyok ismét. A hideg és sötét Kapitóliumban, Deep rideg markában. Semmiről sem értesítenek, mindentől elzárnak, minket mégis mindenki lát. Felháborít ez az egész, úgyhogy megpróbálok először értelmesen beszélgetni Deeppel. Most már nem félek a vele való találkozásról. Csak had lássam azt az ördögfajzatot, azt a pszichopata gyilkost! Megölte Kirköt, kivágta Annie Odair nyelvét, ki tudja, mit csinált még? Tévhitben tartja az embereket és eltereli az lakosság figyelmét a valódi problémáról, az igazságról. Arról, hogy nem normális, amit csinálnak. Hogy nem normális a hóbort, amit követnek, az a féleszűség, tévelygés amiben járnak. Hát az emberiség sose tanul a hibáiból? De komolyan. 

Showtime, baby. Ahogy visszaidézem ezt a két szót, bizseregni kezdek. Showtime. Egy pillanatra megáll a szívem, ahogy rájövök ennek a lényegére. Nick. Elkezdek futni, az adrenalin átjárja a testemet, teljesen be vagyok parázva. Kapkodom a levegőt, elkezd szörnyen fájni a fejem. Sajnos, későn jövök rá, hogy mire készült, ugyanis hallom Nick hangját ahogy a mikrofonba beszél szórakozottan, ugratva a népet. Berontok a terembe, zavart emberek százai bámulják a kivetítőt, ahol Nick lazán mozog az asztalok között. A torkomban dobog a szívem. Mire készül ez? 

- Nos, én normálisan szeretnék beszélni önökkel, kedves Kapitólium! -szólal meg, majd csábosan mosolyog. - Tudják, nagyon jó kis luxusban van részünk... Nagyon király a társaság is, de hiányolom a családomat. Szeretném látni anyámat. Amúgy önöknek nem furcsa, hogy Katniss Everdeen lánya itt van, és az anyuka nincs? -ebben a pillanatban kikapcsolják a vetítőt, de a hangot továbbra is halljuk. - Kíváncsi vagyok, hogy Katniss és Peeta is Deepre fog-e szavazni? Hm? Azt javaslom, kedves közönség, egyből menjünk, keressük fel a Mellark családot, mit szólnak hozzá, hogy csodálatos lányukból mekkora sztár lett? 

Ez meg miről beszél? Nem bírom felfogni. Néma csend van, amikor meghallom, hogy beordít valaki a terem túlsó végéből valahol. 

- Igaza van! -a férfi hangja inkább vidám, mint haragos, talán nem is az volt Nick célja.

- Köszönöm. Mit szól a közönség? 

Az emberek egyértelmű válaszként kezdenek ujjongani, és nyomulni az ajtók felé, itt hagyva az állófogadást. 

- Valaki azért elvihetne engem is egy körre. -mondja lazán, majd kikapcsolja a mikrofont. Nem érdekel, ki áll előttem, mennyire nyomulnak az emberek, átvágok köztük, félrelökök mindenki nagy lendülettel, ahogy csak telik tőlem. Ahogy meglátom őt, idegesen pillantok körbe, hogy mikor rohannak rá. Mikor fognak betörni a békeőrök, elráncigálva innen. Nem hagyom! Odarohanok hozzá. Mikor észrevesz, ölelésre tárja a kezét. Az idegesség, a bizonytalanság semmi jelét nem látom benne. Hirtelen megállok előtte, mérgesen pofon vágom. 

- Megőrültél?! -üvölteni akarok, de kissé inkább halkabban kérdezem, mégis annyi indulattal, hogy egy pillanatra Nick is meglepődik. 

- Hát nem ölelsz meg? -biggyeszti le a száját. 

- Nick ez nem vicces, mi van, ha ezután megölnek? Szörnyű veszélybe sodortad magad! -mondom neki, miközben egyre inkább elvékonyodik a hangom, és az arcáról lesiklik a tekintetem előre, valahol máshol járva talán. Magam sem tudom hol, csak ne ebbe a világba élnék. 

- Nyugodj meg, oké!? Nincs semmi baj. Rhodé, most már nem ölhetnek meg engem, az feltűnő lenne. És ha anyát is... mindenki rohan, hogy megkeresse a szüleinket. - Nick bizalmasan néz rám, kikerekedett szemekkel, próbál megnyugtatni, de én akkor is aggódom. - Amúgy meg tudsz ütni, hallod. -majd megsimogatja arcán a pirosodó nyomát a pofonnak. Kissé szégyenlem magam, amiért hirtelen felindulásból ezt tettem, de másrészt viszont nem sajnálom.

Nick megfogja a karomat, és elindulunk a tömegben. 

- Héj, Drex, elvinnél minket? 

- Persze. -mosolyog a mű ember. 

Ez az a férfi, aki bemondó volt. Ilyen jóba lettek? Vagy csak színjáték ez is? Akármi legyen, most csak figyelemmel tartom az embereket. Vagy hogy mikor tőrnek ránk, és visznek minket, hogy megkínozzanak. Idai ott ácsorog az egyik hófehér asztalnál, úgyhogy odarohanok érte. 

- Idai, gyere! -megragadom a karját, de ellenkezni kezd. 

- Minek? Ez az egész nem éri meg. Csak kinyírják a családotokat... vagy... bárkit, csak félelmet keltesenk! 

- Ez nem így működik. -mondom higgadtan Idai-nak. - Szüksége van ránk. Különben nem lesz elég támogatója. 

- Már meg vannak a támogatói. -nevet irónikusan Idai, a kezében levő pezsgős pohár tartalmát bámulja, miközben játszadozik vele. 

Ezt nem teljesen értem. Azt hiszem, most még nem is akarom megérteni. 

- El kell mennünk a tömeggel. 

- Azt hiszed, csak úgy kisétálhatunk innen?! -üvölt rám Idai mérgesen, miközben kirántja a karját a szorításomba. Kiráz a hideg ettől a reakciójától, kissé kétségbeesek. Tényleg azt hittem, hogy csak úgy kisétálhatunk. 

- Drágáim! -hallom az ismerős, magas hangot. Idai a szemeit forgatja, miközben elmorogja, hogy remek. Priscilla lihegve áll meg mellettünk, majd elmeséli, hogy már mindenütt keresett minket. A haja kissé kócos, de inkább nem szólok neki, csak hallgatom. Int, hogy menjünk utána. Miközben magyaráz valamit, még mindig csak csodálkozok Idaijon. A viselkedésén. A reménytelenségén. Segítenem kell neki, hogy visszanyerje a boldogságot. Bár azt nekem is vissza kéne nyernem. Megfontoltan lépegetek Priscilla mögött, Idait figyelem. Közelebb megyek hozzá, és próbálom megnyugtatni, hogy minden oké lesz. 

- Ezt figyeljétek! -mondja Priscilla, elénk tár egy papír vékonyságú, rózsaszín szerkentyűt, amiból hologramm indul. Deep az. Mosolyog, és kedvesen mondja az embereknek. Látják ezt szeretem Nickben. A tettek embere. Kicsit fel akartam önöket rázni általa, hiszen gondolom kíváncsiak Katnissre. Hogy mi van ma vele. Kérem, majd mi készítünk interjút, azért van a média. Önök csak kényelmesen üljenek le otthon, mi pedig elhozzuk önöknek Katnisst. 

- Hallottátok. -mondja Priscilla mosolyogva, és elindul velünk a kijáratra. Ezt nem hiszem el. És hol van Nick? 

- Bent hagytam a teremben valamit! - mondom nekik és elindulok vissza, rohanva. Inkább valakit, gondolom magamban. Körbenézek, de már csak pincérek és takarítók vannak itt. Pakolásznak, söprögetnek, teszik a dolgukat. Elindulok ahhoz a kijárathoz, ahova Nickkel és Drex nevű pasival indultunk. Kilépek egy előtérbe, ami nagyon modern, mégis minimalista. Ez az épület aulája, látok még néhány előkelőséget beszélgetni a féhomályban. Viszont sehol sincsenek az őreink. Nem keresnek minket? Nem hiszem, hogy ennyire megbízna bennünk Deep. Talán ő nem, de az emberei... ki tudja, most mit csinálhat velük? 

Végirohanok az aulán talaján, remélve, hogy nem csúszok el, olyan sima a felülete, mint a jég. Kirontok, a fagyos levegő szinte belém csíp. Nem érdekel, gondolom, akkor is el kell indulnom. Egy forduló van előttem, ahol még néhány sárga taxi áll. Kicsit megállok, és gondolkodom. Merre mehetett? Tényleg itt hagyott? Nem tudom, mi tévő legyek. A városra pillantok. A hatalmas felhőkarcolókhoz -furcsa módon- még nem sikerült hozzászoknom. De szeretem az éjszakai várost, mikor ki van világítva minden, reklámok, hirdetések mindenhol, a közlekedés soha nem áll le. 

- Rhodé hová tűntél?! Gyere, megyünk! -szólal meg olyan hirtelen Nick, hogy fel sem fogom, amit mond. Elmondom neki, hogy Priscilla és Idai is elindultak valahova. Megkérdezem, látta e a videót, mire csak megvonja a vállát. 

- Igen, láttam, de attól még oda akarok menni. Oda akarlak vinni Katnisshez. -mondja, majd elkezdi dörzsölni szétfagyott karjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet.