27. rész

Kedves Olvasóim!
Ma írták a felvételit a 8.-osok... remélem jól sikerült nekik, kívánom hogy felvegyék őket a kívánt gimibe! ;)
Nem húzom tovább a szót,
Kellemes Olvasást, és sose hagyjon el benneteket a remény

Scarlet A.

'Van értelme így élni? Hogy az emberek gonoszak, és mindent elpusztítanak? Hogy az igazakat elnyomják? Vagy talán ez a lényeg. A jó embereknek küzdeniük kell a zsarnokság ellen.'

Összeszorítom a fogaimat, és a szemeimet is. A kezeim ökölben vannak. Mintha ez megvédene bármitől is, de legalább nem gondolok semmire. Nick szorosan megszorítja a kezeimet, mire kinyitom a szememet. 

- Ígérd meg, hogy erős leszel! 

- Megígérem. -suttogom alig hallhatóan. Majd kihúzom magam, és határozottan megismétlem: - Megígérem, hogy erős maradok! 

Nick elmosolyodik. 

- Helyes, ezt már szeretem! 

Hirtelen valami hangzavart hallunk. A kulcs elfordul a zárban, és kinyílik az ajtó. Úgy zakatol a szívem, hogy jobban hallom, mint bármit. Annyira le vagyok dermedve, hogy nem bírok mozdulni, csak tágra nyílt szememmel bámulom, ahogy anya beront a lakásba. Apa nyakába ugrik, és nyöszörögve, megviselten beszél hozzá.

- Sosincs ennek vége, Peeta? Sosincs? -kérdezi, miközben apa karjaiba bújik. Olyan fáradtnak és kimerültnek tűnik. A rémálmai után se tűnt ilyennek. Még sohasem. Anya csak magyaráz, hol felsír, közben apa csitítgatja, simogatja, és próbálja egy kicsit elnyerni a figyelmét. 

- Katniss... drágám... Katniss... -de anya csak nem hagyja abba a sírást, és az értelmetlen szövegek motyogását. 

- Anya, nagyi! -szólalok meg, miközben leugrok a bárszékről. 

Anya hirtelen abbahagyja a sírást. Lassan felemeli a fejét apa vállától, és dermedten néz rám. A homlokát ráncolja idegesen, a szemei csillognak, a haja teljesen össze van kócolódva. Kibújik apa szorításából, és lassan, bizonytalanul elindul felém. 

- Ki? Ki vagy? -kérdezi remegve, reszelős hangon. - Csak nem egy... egy mutáns? Mit csinált a Kapitólium Rhodéval?! Vagy ez is egy látomás? Peeta, nagyi ti is látjátok? -amiket hallok, teljesen megrémiszt. Anya szörnyű állapotban van. Idegesen néz apára, akinek szintén leesett az álla. A nagyi elképedve bámul engem, majd anyát felváltva. 

- Katniss, ő a lányunk, Rhodé! Itt van! -mondja apa bátorításként. 

- Anyu. -szólok neki halkan. - Én vagyok az. -anya ismét elindul, de mintha valami ijesztő lény lennék, akit előbb el kell kapni ahhoz, hogy meg tudd ölni. Egy veszélyes állatot, amit ha nem ölsz meg, ő fog. Mint mondjuk egy kígyót. Megáll előttem. A szemében olyan mély érzések vannak, olyan kegyetlen szenvedés, amihez foghatót még nem láttam. Most jövök rá, hogy anya mennyi mindent átélt. Mennyi kínt, a szeretteinek elvesztését. Fájdalmat. Némi örömöt, ami talán el tudja a múltat törölni. De ez is eltűnt. A reménytelenség kezd úrrá lenni rajta. Ezt nem hagyhatom. Megérinti gyengédem az arcomat. Olyan rég éreztem ezt. 

Hirtelen történik mindent. Úgy összeborulunk, hogy körülöttünk megszűnik minden és mindenki. Nem tudom, meddig tart ez az ölelés, de olyan erőt ad, olyan biztonságot, amilyet már rég éreztem. 

- Szia anya! -mondom. 

- Szia kicsim! -súgja anya, még mindig kicsit kómásan. Köszönök a nagyinak is, és ő is szorosan megölelt. Elmondja, hogy nagyon megijedt mikor eltűntem. Hogy azóta nem is aludt rendesen.

Megkérdezi, mi volt az a TV-ben. Most jut csak eszembe, hogy ők még nem is tudják ezt az egészet. Anya is felkapja a fejét. 

- Miért nem tudtunk elérni? És mit kerestél a TV-be? -kérdőn néz rám. Rázni kezdem a fejemet, és kinyitom a számat, de hirtelen nem jön ki hang. Megpróbálom még egyszer. 

- Elraboltak. Aztán bekerültem a TV-be. Felhasználtak. -mondom röviden és tömören. Ekkor eszembe jut Nick. Hová tűnt? - Hol van Nick? 

Apa is körbenéz, majd megrázza a fejét, a többiek pedig értetlenül néznek.

- Nem tudom. Az előbb még itt volt.

Felállok a fehér fotelből, és újra körbenézek. Odarohanok a konyhába, majd körbe futkosom a lakást. Egyre kétségbeesetten, valamiért mégis él bennem a remény, hogy nem ment el köszönés nélkül. Apa közben anyáéknak magyarázza, hogy Nick a barátom, Finnick Odair fia.  

Egy csodálatos, okos és kiszámíthatatlan személy. Aki mindig tudja, mit kell tennie és mondania. Aki mindig meg tudja nevettetni az embert. És mindent megtesz azokért, akikkel jóban van. Idaiért is. Visszament érte. Vagy talán ennél többről van szó? Nem tudom, miért, de egy halvány lángja ég bennem a féltékenységnek, hogy miért ment vissza Idaiért. De gyorsan eloltom magamban. Nem vagyok önző.
Oké, végül is gondoltam, hogy ez lesz. Csak váratlanul ért. Nem gondoltam volna, hogy így kihasználja az alkalmat, hogy anyára koncentrálok.

Érzem, hogy kezdek megnyugodni. Elvégre megígértem neki, hogy erős leszek. Nem is volt olyan rossz ötlet. Még Gavin miatt aggódom. De végre a már idegesítő adrenalin elhagy, rendesen veszem a levegőt, és megkönnyebülök. Olyan nehezek voltak az előző órák. 

- Késő van. -mondja  a nagyi. - Reggel beszélgetünk, rendben? Mindenki zuhanyozzon le, és aludjunk. 

A következő órában ezt is tesszük. Sorban lezuhanyozunk, közben felváltva segítünk a nagyinak elpakolni, kicsit rendbe rakni a kérót. Az orchidea kellemes illata újra átjárja a lakást, és én mélyen magamba szívom. Újra körbepillantok a szép, tiszta lakáson. Eszembe jut az első nap. Mennyi minden történt azóta. Mennyire más lett ez a kis kirándulás, amit én terveztem. És még nincs vége. 

Apa és anya jönnek a folyosón, egymást kezét fogva, pizsamába öltözve. Azaz, anyán egy nagyon bő póló van, apán pedig melegítőnadrág és póló. Gondolom ez az "itteni pizsamájuk". Hirtelen kellett idejönniük. 

Rájuk mosolygok, és most teljesen őszintén. Úgy örülök a szüleimnek. Odaülünk az étkezőasztalhoz, és vacsorázni kezdünk valami lila színű salátalevelet, halvány rózsaszínű húst és valami különleges, savanyú öntetet, aminek menta zöld színe van. A finom ízek bizsergő érzést keltenek, átjárják az egész testemet. Csenden eszünk, mindenki csak élvezni akarja a nyugalmat. Mintha mi se történt volna. Nem akarunk erről beszélni. A múltról mindenki utál beszélni ebben a családban.

- A nagynénémmel... vele mi törétnt? -kérdezem lazán, miközben a kaját figyelem, mégis izgatottan várom, hogy valaki elmondja az igazat. 

- Miért... miért akarod tudni? Nem szép történet. -motyogja anya. Kissé kínosan érzi magát. 

- Azért szeretném tudni, anya, mert 17 éves vagyok, és semmit nem tudok a múltról. Neked nem fáj, hogy állandóan hallgatsz? -kérdezem, miközben kicsit feljebb vittem a hangomat, mint ahogy terveztem. 

- De. Csak féltelek. És nem akarok emlékezni rá. -motyogja. Becsukja a szemét, és látom, ahogy könnycsepp kicsordul a szeméből. De még mindig nyugodt. Arra számítottam, hogy feldúlja.  - Nagyon fiatal volt. 13 éves. Helyette jelentkeztem a Viadalon. Számomra minden arról szólt, hogy a szeretteimet megvédjem. És legfőképpen Primet. Aztán az egész végén, mikor elfoglaltuk a várost is, Primet megölték. 

- Ki?! -kérdezem felháborodottan. 

- Gale egy bombája. Ők tervezték, az emberi empátiára építve, arra, hogy mi emberek segítünk a bajbajutott társainkon. -mondja anya, miközben remeg a hangja. - Prim nagyon tehetséges volt, profi orvos lehetett volna belőle. 

Nem találok szavakat erre az egészre. Nekem szimpatikus volt Gale. Azt hittem, ő segít. Bár láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A nagyira nézek, és látom, hogy ő is nehezen bírja ezt hallgatni. Ennyi év távlatából is fájdalmas. Biztos csodálatos lány lehetett. 

A nagyi feláll az asztaltól, és elviszi a tányérjainkat. 

- Mára egyenlőre ennyi, oké? -mondja anya, remélve, hogy nem faggatom többet. 

- Oké. -bólintok, és biztatóan rá mosolygok. Ugyanis tudom, milyen lehet ez neki. nem hibáztathatom. Csak meg akart védeni. Ez van. Én pedig ilyen vagyok. A nagyi mindannyiunkat beterel egy szobába. Apáék aludnak abba a szobába, ahol azelőtt Gavin. Vajon ő hol lehet? A nagyi is ledől aludni, és én is mély álomba merülök. Persze korántsem hiszem, hogy ezzel vége. Tuti, hogy Deep készül valamire. És Nick is. Hát még Gavin.