30. rész

Kedves Olvasóim!
Ismét egy kerek számhoz jutottunk! :) Hát nem király? Köszönöm a kitartó olvasóimat, és az előző részhez érkezett kommenteket, szeretlek titeket! <3 :D
Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'...és amikor végre ott tartasz, hogy a tervezés után elkezded az alkotást!'




A könyvek átnyálazása után elégedetten állunk fel egyszerre, hogy kissé mozogjunk. A nagyi közben csinált mindannyiunknak forró teát, úgyhogy én rá is vetem magamat a sajátomra, egy olyan bögrére, amin apró pillangók vannak. Furcsállva nézek nagyira, amint kivettem a kis állatkák formáját. Hát itt is ez vagyok? Ő csak mosolyogva vállat von, és kiosztja anyáéknak is az innivalót. Én pedig, miközben belekortyolok a finom, epres vaníliás teába, amibe valami különleges kapitóliumi aroma is van, sétálgatni kezdek. Kényelmes léptekkel -mert nagy öröm ennyi ülés után járkálni- hagyom ott a kis méretű konyhát, az ajtó felé veszem az irányt. A fényes padlón még csúszkálni is kezdek, mint egy kislány, akinek semmi problémája nem adódik az életben. Ahogy közelebb érek az ajtóhoz, észreveszek valami szokatlant. Valami eltakarja a milliméter vastagságú rést az ajtófélfa és az ajtó között. Közelebbről szemügyre veszem, és rájövök, hogy valami boríték az. A kíváncsisággal egybevetett gyanú fog el, úgyhogy kissé bizonytalanul -mintha félnék, hogy rám tör valami veszélyes- elforgatom a kulcsot a zárban, és a titkos kódot is benyomom az azonosítóba. Kinyitom az ajtót. A folyosó üres, a boríték falevélként hull a lábaim elé. Felveszem, és becsukom az ajtót. A borítékon egy egyértelmű jelzés van. Rhodénak. Miután a nevemet olvasom -amit rendkívül apró betűkkel írtak rá-, feltépem és kiveszek egy üres, kis méretű lapot, amire nagy betűkkel rá van írva, hogy FIGYELLEK. Nyelek egyet, és ránézek a jobb sarokban levő monogrammra. A. D. Most nem hagyom, hogy a félelem a markába szorítson, megvonom a vállamat, és összegyűröm a borítékot tartalmával együtt.
- Kötve hiszem. -teszem hozzá, mintha mögöttem állna Deep. Pedig nincs itt. Nincsenek kamerák a lakásba, max tudja, hogy itt vagyok. És? Nem ölhet meg. Az neki is ártana. És bizton nem számít a következő lépésemre, amit már mielőbb meg akarok tenni. Végre egy olyan jól eső érzés jár át, amit nem is tudok megmagyarázni.
- Mi az? -szólal meg apa, látván hogy hirtelen oda siettem a nappaliba. Elmosolyodok.
- A terv következő része, hogy felhívjuk a sajtót!
Apa és a nagyi összenéz, anya a nagy üvegfalnál áll, és az orchideát szagolgatja. Mivel nincs ellenvetés, folytatom.
- Megbeszélünk ma egy találkát az egyik téren. -csapom össze a kezemet, és a bögrét, amit régóta a kezembe szorongatok, visszaviszem a konyhába. Apa megjegyzi, hogy úgy is kíváncsiak, mi van velem. Mivel én nem néztem a TV-t, apa beszámol, miket mondtak. Még mindig együtt pihenek a szüleimmel, de hamarosan újra megjelenek. Nickkel és Idaijal kapcsolatban cikkek jelentek meg, és voltak Teofil műsorában, ismét buzdították az embereket, hogy szavazzanak Deepre. Készítettek velük egy személyes interjút, de apa arra nem tér ki. Igaz, csak pár nap telt el, de még mindig annyira hiányoznak. Végül is, két hetet együtt töltöttünk összezárva, a feszültség kínos csendjében. Én itt "nyaralok", míg ők továbbra is a hazugság hálóiban vannak. Nem baj. Én is visszatérek, csak senki nem mondja meg, mit tegyek. A nagyi egy divatmagazint is elém dob, aminek a címlapján Nick van, brutálisan elváltoztatva. Most az a divat a Kapitóliumban, hogy a férfiak hideg színű, szőrös nadrágokat viselnek, és vékony, de belül bundával bélel, pasztell színű dzsekiket vesznek hozzá. Nickken is egy ilyen van, ahogy macsósan és egyben lazán ül, a fekete szőrös, és egyben szerintem röhejes nadrág kissé gyűrött rajta, a szeméhez illő sötétebb pasztell zöld dzseki félig fel van húzva, póló nincs alatta, és mezítláb van. Nem a fotósra néz, hanem kissé oldalasan hátra. A szemhéja arannyal van kifestve, a szemét pedig kiemelték fekete tussal, ráadásul a szempilláig is ki vannak húzva. Hogy ne legyen ennyire egyszerű az összeállítás, a száját kihúzták a dzsekihez illő pasztell zöld rúzzsal. A magazint levágom az asztalra, ahogy áttanulmányoztam a címlapképet.
- Mivan, talán nem tetszik? -próbál apa felvidítani, ahogy a város akcentusával el kezd dumálni. - Pedig én is ilyen szőrös nadrágot akartam venni? -mondja, miközben végighúzza a lábán az ujját. Elnevetem magam, olyan idétlenül csinálja. Nem állna apának jól ez a stílus. Gondolom ezért is szereti anya. Ránézek anyura, aki most már felém jön.
- Akkor ne húzzuk az időt! -mondja, és szól apának, hogy hívjuk a sajtót. Azt hittem, majd kutatunk a telefonszámok után, de apa előkap egy olyan kütyüt, amit még nem láttam a kezében. Miközben bemondja a sajtósok nevét, megkérdezem, hogy mióta van ilyen telefonja,  csak vállat von, és annyit mond, hogy eddig nem volt rá szüksége, de már rég kapta. A telefon egyébként fekete, nagyméretű, csaknem olyan vékony mint egy lap, és mindenféle formába lehet nyújtani, hajlítani, de közben kemény. A szívem gyorsabban kezd verni, mert most kezdődik ez az egész. Apa rám kacsint, majd beleszól a telefonba.
- Jónapot, Peeta Mellark vagyok! -nem hallom, mit válaszolnak, apa folytatja - Esetleg, ha kíváncsiak valamire, ma délután fél ötkor a Tranford parkban találkozhatunk, a lányom szeretne bejelenteni valamit. -ezután letette a telefont. Mindannyian várjuk, hogy mit mond, de apa csak elégedetten vesz egy mély levegőt, majd kifújja.
- Na mit mondtak? -kérdezem meg végül.
- Biztos, hogy ott lesznek. -mondja apa. - Nem is tudod, Rhodé, hogy az itteniek mennyire megszerettek. Ez még nagyon jól jöhet, tuti mindenki figyelni fog, úgyhogy nem szabad elrontani.
- Ó, én már gyakorlott vagyok a kamerák előtt. -mondom apának, és közben pózolok a szempilláimat rebegtetve, mintha ő lenne a kamera.
- De azért készülj! -mondja anya mosolyogva, megáll előttem. Végighúzza kezét az egy hajtincsemen, és mélyen belenéz a szemembe.
- Biztos ezt akarod tenni? -kérdezi.
- Igen. -mondom határozottan. - Szinte a kedvem is megjött hozzá, hogy ennyi mindent csináljak!
- Akkor mi segítünk! -mondja kedvesen- Nekem mondjuk, ilyen ötletem soha nem támadott volna. Ez... ez nem én vagyok. -egészíti ki. Apa elmondja, hogy anya nem szereti a reflektorfényt, de ezt gondoltam. Mondom is nekik, hogy én se azért csinálom, de ezt tudják.
Ezután készülni kezdünk. Mindenki átöltözik, felkészülünk mindenre. Végül is ez csak egy amolyan sajtókonferencia lesz, gondolom. A hidegben, úgyhogy nem akarom, hogy sokáig tartson. Felhúzok magamra egy vastag harisnyát, arra pedig a fekete nadrágomat. Mielőtt a sima, fehér pólómra felvenném a kötött pulcsit, kicsit kisminkelem magam. El lestem, hogy kell, úgyhogy azért megy. Nem teszek magamra annyi sminket, mint az itteniek, hanem próbálom visszahozni a nagy atomháború előtti éveket. Vagy talán a romantika korát. Vagy a retro stílust. Oly rég voltak ezek, mindenki elfelejtette már. Egyenlőre nincs még abból az időből ruhám, de csak idők kérdése. Addig is beérem a sminkkel. A bőröm fehér, úgyhogy élénk színnel, mondjuk pirossal kiemelem az ajkaimat. A szememet is kihúzom, a szempilláimat is, és egy kevés kis pirosítót is magamra teszek. Az eredmény egy szolid, mégis magabiztos lány. Remélem mindenkinek ez fog lejönni. Kimegyek a szobából a többiekhez, akik ámulva néznek rám.
- Olyan szép vagy. -mondja apa, ahogy végignéz rajtam. Pedig csak egy egyszerű, fehér póló van rajtam és egy fekete nadrág. Anya és a nagyi is megdicsérnek. Ők is felöltöznek, bár csak a leegyszerűsített 12. körzeti stílusba, amivel nincs is semmi problémám.
- Akkor indulhatunk? -kérdezem örömmel, mire felállnak, és összeszedelődzködnek. Én magamra veszek egy meleg garbót, egy rá egy bélelt, fekete szövetkabátot. A nagyi itt marad, amit nem is tartok rossz ötletnek, neki erre nincs szüksége.
Pillanatok alatt az utcán találom magunkat, amint taxit hívunk. Egyből meg is áll a modern, piros taxi. A mai taxiknak külön rendszámuk van a sima autókhoz képest. A régi taxik nekem jobban tetszettek, a kis sárgák. Beszállunk, és megmondjuk a borostás, vörös hajú férfinak, aki unottan elindult a kijelölt úti cél felé.
Szinte kirontok, mikor a taxis megáll a tér szélén. Gyorsan eszembe jut, hogy én egy nyugodt, majdnem felnőtt nő vagyok, úgyhogy abbahagyom az ideges lihegést, és kihúzom magam. A hideg szellő kicsit megcsapja az arcomat, de nem érdekel. Anyáék kifizetik a taxit, és ők is idelépnek. Meg állnak a két oldalamon, és együtt indulunk a hatalmas tér egyik sarkába.
Anyára nézek, aki homlokát ráncolva, furcsán néz körbe. Gondolom, emlékek törnek fel benne, de próbálja elnyomni őket. Csillogni kezd a szeme, de aztán észre veszi, hogy tekintetemmel őt fürkészem, és megtörli a szemét, még mielőtt kitörhetne egy egy könnycsepp. Most a teret kezdem fürkészni. Emberek sétálgatnak, főként párok, vagy fiatalok, egy szökőkút is van, ami télen-nyáron működik, és óriási szobrok vannak felállítva és megvilágítva. Most karácsonyi fényekbe vannak burkolva.
Magam elé nézek, és megpillantom őket. Több tévéstábot veszek észre, alakokat, mikrofonnal a kezükben, mi pedig egyre közelebb kerülünk. Hirtelen megtorpanok, a szívem a torkomban dobog. Anyáék a vállamra helyezik a kezüket, és elindulunk előre. Észrevesz egy operatőr, és ránk fordítja a kamerát. És ott borul az eddigi egyensúly és halk morajlás. Az idétlen külsejű riporterek ránk rontanak, kamerások és fotósok társaságában. Nagyon furcsa, idegen, de tartom magam.
- Jó napot! -szólalok meg. - Kicsit hátrébb álnának? -kérem meg őket udvriasan, majd hozzáteszem, hogy akkor válaszolok a kérdéseikre. Ebben a pillanatban végiggondolok mindent, és felkészülök.