31. rész

Kedves Olvasóim!
Nagyon köszönöm a 8000 megtekintést, a kommenteket, pipákat stb. :D Nagyon örülök, de tényleg. Ez a blog értetek van, úgyhogy hoztam a folytatást! Amúgy tudom, hogy sokan várjátok Gavint és Nick-et (jegyzem meg én is),  sokszor gondolom lassúnak tűnik. Legalább nem lesz olyan hamar vége, nézzétek a jó oldalát! Én is azt teszem! :D

Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Mikor a vakító reflektorfény a szemedbe világít, és nem látod a közönséget, az nem valami kellemes. Olyankor rá kell bíznod magad az érzékeidre, és az ügyességedre.'

- Mihez kezdesz a jövőben? -kérdezi valaki a nagy beordítások közepette, ez a kérdés jutott el az agyamig a folyamatosan rám áradó megválaszolatlan halmazból. Először idegesen pillantok körbe, úgy zsibongnak, mint az ovisok, akik csokiért állnának sorba, de nem tudnak türelmesen várni.
- Most meg mi van? Miért nem válaszolsz? -üvölti egy acélszürke, göndör hajú férfi. 

Körbevesznek az emberek, az orrom alá dugják a hangfelvevőket, aminek valami speciális neve van, és a mikrofonokat. Abbahagyom a feszengést. Így nem tudok koncentrálni. De nem is üvölthetek fel, hogy hagyják abba. Így hát, a legegyszerűbbet fogom tenni: semmit. Megvető pillantással meredek rájuk, ami úgy meglepi őket, hogy egy tíz másodperc telik bele, és elcsitulnak. 

- Köszönöm. -mosolyodok el. - Tehát. A tervem az, hogy folytatom Deep melletti kapányolásomat. -vallom be, bár majdnem azt mondtam, hogy visszatérek. Elvileg nem is mentem el. - Mind e mellett szeretnék részt venni a médiában, szeretném a saját divatomat megteremteni, és zenei műfajomat. 

A különleges külsejű sajtósok csak pislognak, majd mondják válaszképpen, hogy ennek nagyon örülnek. 

- És be avatna minket, hogy milyen stílust hozna be? Elvégre, biztos mindenki a Rhodé Mellark divatot akarja majd magának. -szólal meg egy rikító vörös hajú, halvány barna bőrű nő, apró tetoválásokkal az arcán. 

- Majd meglátják, meglepetés lesz! -mondom vissza játszadozva. 

- Rhodé, miért tűnt el?

- Ezt tudják. Anyámmal töltöttem egy kis időt. Elvégre, nem lehet engem klónozni. -jegyzem meg szórakozva. Hiszen az itteniek szerintem csak a szórakozás szót ismerik biztosan. Minden mást eltorzítva nyomnak a fejükbe. 

Valaki azt üvölti be, hogy pedig milyen jó lenne. Mások azt, hogy szeretünk Rhodé. Most veszem csak észre, hogy nőtt a közönségem száma. Már nem csak a kamerás és újságíró csapatok vannak itt, hanem sima nézelődők. Kicsit izgulni kezdek, annyira nyomulnak előre a bugyuta kérdéseikkel, például, hogy tervezem-e befesteni a hajamat kékre, mint a szemem. Vagy, hogy nem akarok-e parádézni különböző felnőttműsorokban, amitől aztán végképp elhánynám magam. Anya ekkor beáll elém, és a védelmébe vesz. 

- Mit képzelnek azért?! Csak normálisan, jó? -nem sokon múlt, hogy anya ne vicsorítson rájuk, mint egy anyaoroszlán, aki gyermekét védi. A vállára rakom a kezemet, és a fülébe súgom, hogy semmi baj. Anya vonakodva, de félreáll mellém. 

- Katniss, félti a lányát? 

- Katniss, együtt fognak dolgozni Rhodéval? 

- Anyám nem fog részt venni a médiában. -szólalok meg jó hangosan, hogy elnyomja a zsivajt. - Ő mellettem lesz támaszként, oké?

Néhány ember szemében kis szégyent veszek észre. 

- Én pedig, nem fogok semmilyen felnőtteknek szóló olyan dologban részt venni. Nem is tudom, honnan vették ezt. -mondom szánalommal a hangomban, és szememet forgatva. 

Továbbra is árasztanak kérdéseket a családommal, életemmel, karrieremmel, múltammal kapcsolatban, és igyekszem minél egyszerűbb választ adni, keveset mondani, vagy épp nem a valóságot. 

- Mi van Nick és közted? -kérdezi egy érces hangú férfi, jó hangosan. Ez az a kérdés, ami igazán rossz érzéseket vált ki belőlem. Nem is tudom, mit. Haragossá válok, bár inkább zavarnak nevezném. Veszek egy nagy levegőt, nem akarok Nickre gondolni. Bár úgy is találkozni fogok vele. És ennek örülök, csak. Nem is tudom. A lehető legegyszerűbbnek és legsemlegesebbnek akarok tűnni.

- Jó barátok vagyunk. -mondom, majd egy mosolyt erőltetek magamra. -Jókat hülyéskedünk a stúdióban. -majd rákacsintok a kérdezőre. Még mielőtt válaszolnának, a kezemet felemelve kinyögök egy köszönöm, sőt! Még rájuk is mosolygok kedvesen. Oké, nem mondom, hogy rossz ötlet lett volna, de nehéz volt. Talán nyomás volt rajtam, pedig felkészültem. Mindegy, szeretnék még pár ilyet. Szükség lesz rá, fel fogom bolydítani a mindennapjaikat. Ahogy anyáékba karolva megfordulok, talán veszik a lapot, és nem követnek minket. Talán most ezzel megelégszenek, mert ahogy hátranéznek, nem jöttek utánunk. Szótlanul bámul némelyik, némelyik pedig mikrofonba beszél. Vagyis... tudósít. Megtorpanok, anyáék pedig ismét meglepődve bámulnak rám. Mostanába sikerül magamat hülyének titulálni a szüleim előtt is, ugyanis mindent végigvezetek magamban. Egy szót se szólok sose. 

- Bocsi csak... most élőben mutattak? -kérdezem. 

- Nem valószínű. Majd a hírekbe később berakják, de legalább egy óra múlva, hogy jól összevágják a rólunk készült interjút. -mondja apa, úgy, mint egy szakértő. 

Erre kissé megnyugszom, és bólogatok. Mielőtt apa taxit intene, megkérem, hogy menjünk gyalog.

- Végül is, mikor gyalogoltunk utoljára? -jegyzi meg mosolyogva. 

Miközben sétálunk a nagy városban, én csak ámulok és bámulok újra. Hatalmas nagy, elképesztően fejlett technológiák vannak errefelé. És folyik az élet a nap huszonnégy órájában. A város olyasmi, mint egy álomvilág. Minden olyan színes, és éjjel a legnagyobb az élet, olyankor mindenki szinte kivonul, elmegy fürdőzni, bulizni, moziba, koncertre. A gyerekeiket az éjszakai bébiszitterre hagyják, aki körülbelül csak felemészti és kiélvezi a tehetős családok vagyonát, hiszen a gyerekek aludnak. A tinikre viszont nem kell vigyázni, az éjszaka közepéig ők is elmehetnek a szüleikkel. Soha nem vennék részt ilyen Kapitóliumi szokásokban, annyira undorítóak. Eszembe jut a Római Birodalom, amiről ma olvastam. Nagyon hasonlít rá a város, csak modernebb változatban. Fejlettek voltak, és mindenük volt a szórakozás. Erős birodalom volt. Felnézek a hatalmas felhőkarcolókra, a távolban levő óriási gátra, ami megtartja a folyót. A hegyekben levő panziók, éttermek vagy épp nyersanyag kitermelőhelyek odaépítéséhez türelmes, kitartó és pontos munka kellett. És a körzetben élő szegény emberek élete, akik ott dolgoztak rajta. 

- Nem kérsz valamit? -szól hozzám anya, mire visszatérek a jelenbe. -Beugrunk ide gyógyszerért, mellette van egy élelmiszer bolt, neked is hozhatunk valamit. Vagy jöhetsz velünk. -folytatja lassan. 

- Nem, itt megvárlak titeket. -ahogy ezt kimondom, kedvesen rámosolygok. Ez egy jó taktika arra, hogy megnyugtasd az embereket. Hogy ne kérdezősködjenek tovább. 

- Rendben, mindjárt jövünk! -mondja, miközben bemennek a kis gyógyszertárba. 

Körbenézek, és egy padot veszek észre, úgyhogy odarohanok. Mivel a kabátom elég hosszú, van bátorságom leülni a hideg felületre. Összehúzom a kabátomat. Ismét azon kapom magam, hogy míg teljesen el vagyok foglalva a tervemmel, nem veszem észre, mi folyik körülöttem. A hó pelyhekben hullani kezd. Annyira szép, teljesen elkápráztat. 

A hó annyira tiszta! Ez nem jellemző az itteni emberek életmódjára. 

Arra se gondoltam, hogy Nickkel mi van. Vagy Gavinnel. 

Valaki megragadja a vállamat hátulról, mire hirtelen hátracsapok. A szívem egy pillanatra csaknem leállt, úgy megijedtem, hiszen nem vagyok biztonságban. 

- Héj, nyugi! -suttogja az a valaki. Csak a levegőbe hadonásztam, és amint kitisztul előttem a kép, én ledermedek. Nem a félelemtől, nem Deep az. Az öcsém az. Azt hiszem, észreveszi az örömöt, ami az arcomról tükröződik, és még mielőtt felsikítanék, befogja a számat. Egy fekete kesztyű van rajta, sáljával körbe van tekerve az arca, és meleg sapka van rajta. Csak szürke szemei miatt tudom felismerni. Beszélni akarnék, de még mindig a számat fogja le, és idegesen néz szét a környéken. Egy elég nyugis és csendes úton vagyunk. 

- Figyelj, most nincs időm erre, majd mindenre válaszolok! -mondja halkan, miközben leguggoltat a pad mögé, egy fa mellé. Bólogatok, és leaggatom a számról a kezét.

- Gavin. -mondom ki a nevét, és közben a nyugalom jár át. Az én kis öcsikém mit keres itt? Vagyis, hogy talált meg. Látszik rajta, hogy nem valami nyugodt, úgyhogy komolyabb arckifejezésre váltok. 

- Oké, kell a segítséged. Mióta eljöttem, eléggé berágtak rám. Körülbelül minden nap megpróbáltak megölni különböző módszerekkel, úgyhogy nem túl rózsás a helyzetem. 

- Mi? -hökkenek meg. Az öcsémet simán eltakarították volna az útból. - De jól vagy?

- Persze, csak... lehet, hogy új hajat csinálok meg minden. - egy grimaszt vágok, mire egyből nyugtázza, hogy nem kapitóliumit. Megfájdul a fejem ettől az egésztől. 

- Miért kerestél akkor meg? Miben kell segítség? -sürgetem.

- Úgy örültem, mikor megláttalak a téren. Nem akarok most még anyáékkal találkozni, nehogy bajba keverjem őket, vagy megijedjenek, vagy aggódjanak. 

- Így is aggódnak! -vágok bele, de lepisszent. 

- Tudom, de azért ez más. Nekem is tennem kell valamit, Rhodé, mert nem üldözhetnek mindig! És ki akarom nyírni Deepet. -teszi hozzá lassan a  tizenöt éves öcsém.