35. rész

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, köszönöm a pipákat és kommenteket! :D

Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Vannak titkok, amiket jobb, ha nem tudunk.'

A mindenfelől érkező, színes fénycsóvák már ellepték a várost a sötétedés után. Mintha az, hogy nincs világosság az egy felemelő érzés lenne az embereknek. Mintha el lennének rejtve valaki vagy valami elől a sötétben, és akkor tombolnak minden szinten. Akkor kezdődik a pörgés. 

Épp megpillantom magamat, Idait és Nicket egy hatalmas kivetítőn, és oda van írva, hogy ma interjúnk lesz nemsokára. Máshol látom, hogy a híres étterem, a Lagúna ma kivételes kedvezményekkel szolgál. Próbálom ezekkel elterelni a figyelmemet a többiekről. 

Végignézek a kocsi belsején is. Finom, törtfehér bőr az egész, és rendkívül kényelmes. Végigtapogatok rajta. Halvány fény ég a kocsiban, hogy egy kicsit lássuk is egymást. Háttal a sofőrnek, velünk szemben ül Priscilla és Dixon, kezeiket szorosan összekulcsolva. Mindig is aranyosnak, szépnek tartottam ezt a kézfogást két igazi szerelmes között, de ők nem szimpik. Számomra nem az ő kapcsolatuk az idilli. Mellettem Idai ül középen, aki határozottan néz egy pontot itt belül, a kocsiban. Fahéj és fenyőfa illatot áraszt, és feszülten ül. Törékeny teste nem billen ki, erősen koncentrál. Látom, hogy ajkai alig észrevehetően mozognak, gondolom a szöveget veszi át. Nagy szempillái meg se rebbennek.

 Mellette Nick... nem tudom, min törheti a fejét, de ő is kifelé bámul az autóból. Keresek valami jelet rajta, hogy miért volt olyan hideg velem, mi változott meg, de ahogy néz kifelé, ahogy kopogtat ujjaival maga mellett, ugyanazt a férfit látom, aki megismertem. Ugyanúgy van tartása, ugyanolyan finom és érzékeny egyben, és ugyanolyan laza. Ekkor veszem észre a nyakán azt a kis heget. Vagy sebet. Nem tudom mi az, de valami ott van a nyakán, ami ki tudja, hogy került oda. Egy apró kis pont, de lejjebb is folytatódik, ahol már az ing gallérja van, és a fekete, vékony sál ami csak dísznek van rajta, biztos nem melegít semmit. Nem nézem tovább mozdulataikat, újra magam elé bámulok. Észreveszem, hogy rázom a lábamat. Talán az unalmamat próbálom enyhíteni vele. 

- Minden oké, Rhodé? -kérdezi Priscilla magas, vékony hangján. - Izgulsz az interjú miatt? 

Egy fél mosolyt préselek ki magamból, és kibökök egy igent, majd lesütöm a szememet. 

Lefékezünk egy különleges formájú épület előtt, amire nagybetűkkel ki van írva az ötös csatorna vezetőjének neve, TENDEL. Felnézek az óriási, piros feliratra, miközben a sofőr kinyitja az ajtót. Elegáns fekete sapka van rajta, az egész nyakán pedig valamiféle művészi, halványkék tetoválás. Rámosolygok, majd megvárom a többieket, amint elegánsak kiszállnak. Hiszen szivárvány színbe burkolózott a bejárat és a limuzin közötti tér a sok, érdekes színű közember, sajtós miatt. Két békeőr szerű, öltönyös fickó jön ki a főbejáraton, és körbezárnak minket. Idai mellé kerülök, előttünk Priscilla, mögöttünk Nick és Dixon, így megyünk be, de olyan lassan érünk oda. Vaku villan mindenfelől, ordibálnak, kérdéseket próbálnak feltenni. Nem figyelek rájuk, szinte unottan nézek előre, az ajtóra, mint fényre az alagút végén. A hangzavar eggyé válik a gondolataimmal, amikor végre beérünk. Itt vagyunk bent. Kifújom a levegőt, és a sötétített ablakon hátra nézek. Egy tudosító áll középen, és informálja a tömegeket. Idaira nézek, hátha tud valami bátorítást nyújtani nekem. Odamegyek hozzá, és a fülébe súgom, hogy izgulok. Elmosolyodik. 

- Ne félj, menni fog. -majd rám kacsint. Mitől változott meg így a kedve? Talán megsajnált? Újra ő lesz az én támaszom? Nem. Amikor látom, hogy előrébb megy, lehervad az arcáról a mosoly. Követi Priscillát, aki türelmetlenül int minket, hogy menjünk már. Körbenézek mielőtt bemennénk a liftbe. A portán egy fiatal, gesztenyebarna, szögegyenes hajú nő ül, óriási szempillákkal, és az egész arcát kifestő tetoválással. Sárga színű szemei vannak az újszerű kontaktlencse miatt, és ehhez illő színekből festett tetkó, ami lazán kanyarog végig, az arca egészét befedi mint ha valami érhálózat lenne. Nem lehetett kevés pénz ilyet tetováltatni magára. Komoran gépel a hologram előtt, ami megcsillan a szemeiben. 

Különböző táblák vannak kitéve, és kivetítve tévéképernyőre különböző hírek és információk. Mindenhol áll egy békeőr, a várakozóban piros bársonyfotelek és üvegasztal áll. 

És innentől nem látok többet, bemegyünk az aranyozott liftbe. Nickre nézek, aki még mindig gondolkodik valamin nagyon erősen, és az emeletszámot nézi. Belül valami divatzene megy, Priscilla még halkan énekelgeti is. 

Végre felérünk. Kinyílik a liftajtó, és egy forgalmas folyosón találjuk magunkat. Dolgozók, fülesekkel a fejükön rohangálnak, mappákkal a kezükben, embereket terelgetve. Minket határozottan vezet Dixon elöl, és szinte félreugranak. Egyesek ránk mosolyognak, némelyek unottan néznek, egy kettő ember pedig felhúzott szemével, szánakozva. El akarnék bújni előlük Nick mögött, de most ő van mögöttem. Hátranézek, és látom, hogy gyorsan lekapja rólam a tekintetét. Gyorsan végigmegyünk a fehér, erősen kivilágított folyosón, és végre bemegyünk egy terembe. Tükrök vannak mindenütt, és leültetnek minket, hogy itteni stylistok is átvizsgáljanak. Leülök a fehér, kényelmes székbe, és egy puffadt, lila ajkú, rózsaszín, rövid göndör hajú férfi néz rám kidülledt szemekkel. Meghökkenek a kinézetén, ahogy így látom, de ő is rajtam. Nem lehet felismerni, hogy ő emberi lény e, de azt hiszem, ő is így áll hozzám. 

- Ejha! -hebegi. - Nagyon furcsa vagy! -mondja nekem dadogva, és elkezd tapogatni. Mint egy óvodás, hozzáér az arcomhoz. 

- Semmi színes festék! Csak természetes. - mondja magában, miközben vizsgál. A hajamon végigsimítja ujjaival.  - Természetes hajszín.. semmi festék... jó ég. -szinte szörnyülködik, mégsem határolódik el az újdonságtól. Teljesen lenyűgöz az emberi elme butasága, az, hogy eltorzult minden. Még elmotyogja, hogy milyen egyedi, egyszerű ruhám van. Az itteniek hozzászoktak, hogy mindent magukra aggatnak. Nincs problémám a kiegészítőikkel, csak akkor, amikor nem szabnak nekik határokat se színben, se mennyiségben, se összetételben. 

A férfi forgatja néha a szemeit, majd ennyit mond: - Végül is semmi probléma nincs vele. Nem akarsz átöltözni inkább? Vagy kisminkelni?

- Már kész vagyok. -jelentem ki. 

- Hát jó. - megvonja a vállát, és még mindig engem bámulva lelép.

Magamra mosolygok a tükörben. Elégedetten megrázom a hajamat, hogy egy kicsit természetesebb legyek, ne ilyen tökéletesen pontosan belőtt hajú. Mint mindenki, aki a tévében mutatkozik. 

- Gyertek! -üvölt Priscilla. Felállok. 

Még mielőtt Nick ellenkezhetne, mellé állok. Lábujjhegyre emelkedek, és suttogva megkérdezem, hogy mi a baj. Nick tekintete még mindig hűvös. Végignéz rajtam, nagy zöld szemei el akarnak árulni valami bizonytalanságot, majd újra előre néz. 

- Nem tudom, miről beszélsz. -mondja kissé lekezelően, és elindul. Miért koptat le? Eddig tartott az hogy jóba voltunk? Hogy számíthatok rá bármiben? 

Nem hagyom, hogy lekoptasson. Kiérünk a szobából egy sötétebb folyosóra, és megragadom a vállát, hogy lemaradjunk Idaiéktól. Nick meglepetten néz rám. Már nem hűvös tekintetével követ, hanem csodálkozva pislog. 

- Ez mi volt? -kérdezi fusztráltan. 

- Mi történt itt? -kérdezem nyugodtan, és gyengéden, nehogy kárt tegyek benne, hozzáérek a hegéhez. De nem ér véget ott. Ez csak a seb eleje. A gallérját arrébb húzom, és elkezd kiszélesedni a heg. Még lejjebb ér, de ekkor Nick idegesen megragadja a csuklómat. 

- Le akarsz vetkőztetni, vagy mi? -morogja, miközben a gallérját igazítja. Ijedten nézek rá. 

- Mit csináltak veled? 

- Miért kérsz számon? -kérdez vissza. El akarna menni, de gyorsan beállok elé. Szúrós tekintetet mereszt rám, majd én is így nézek rá vissza. 

- Nick, kérlek! -mondom félhangosan, mert már egy fél perce állunk így egymással szemben. Érzem, hogy nagyobb a probléma vele. Mert olyan furán tartja magát, valamit titkol, ezért nem engedi még azt se, hogy hozzáérjek. Nick körbenéz, hogy nem lát e minket senki. Majd oldalra nézve, szégyenkezve elkezdi kigombolni az ingét.

A kis heg a nyakán csak a jéghegy csúcsa volt, ahhoz képest, ami az egész testén van. Leesik az állam attól a látványtól, ami fogad Nick gombolt felsője mögött. Hatalmas véraláfutások, duzzadt, vöröses lilás, kékes sebek borítják az egész hasát, az egész mellkasát. Nem látok egy éppen maradt részt se a testén. 

- Most elégedett vagy? -kérdez vissza, majd ironikusan elmosolyodik, ahogy a reakciómat nézi. Közelebb megyek hozzá. Számat eltakarom a kezemmel, de nem segít rajtam, annyira ledöbbenek. Nick kissé oldalra hajtja a fejét, mintha valami unalmas dologra lenne szó. Látom a nyomát a testén. Égésnyomok is vannak. Beleégettek valamit a hasára. És összerugdoshatták. Á, nem, ennél többről lehet szó. Minden lehető módon teljesen elverték. Az arcán ennek semmi nyoma sincs, csak a karikás szemei árulkodnak egy kis kimerültségről. De Nick Odair csúnyán megfizethetett azért, amit tettünk. A szemöldökét húzogatva ezt kérdezi:

- Hogy tetszenek az izmaim? 

Nem tudok nevetni ezen a poénján. 

- Annyira sajnálom. -szólalok meg végre. Nick vállat von. Úgy elborít a szégyen és a lelkiismeret furdalás, hogy nem bírok a szemeibe nézni. Lett egy igazán jó barátom, és elvesztettem őt, úgy érzem teljesen. A torkom szorítani kezd, és hátrálni kezdek. Nick az arcomat fürkészi, miután abbahagyja a mosolygást. A szemeim megtelnek könnyekkel. Nick szeme megváltozik: az idegen helyére visszatér a kedves, aggodalmas pillantás. 

- Héj, nem a te hibád. Én döntöttem így. -mondja, miközben megpróbál vigasztalni. Még ő vigasztal engem? Na ne. Annyira fáj, hogy miattam szenvedett, mintha most engem rugdosnának. Engem vernének szét. Keresztbe fonom a karjaimat, és gondolkodok, mit mondhatnék neki. Mélyen a szemébe nézek. 

- Nem lesz hiábavaló a szenvedés, megígérem! -mondom  neki, miközben újra elhatározom magam. Nick örömöt tettet, pedig valamiért még mindig nem oldódott fel. Nem tudom, hogy fog nekem megbocsátani. Biztos vagyok benne, hogy az egész testét olyan fertelmes, rémisztő, fájdalmas sebek borítják a lábaival együtt.
Lassan elindulunk arra, amerre Priscilláék mentek. Ő már sipítozva rohan értünk, hogy hol voltunk, mire bizonytalanul mondom neki, hogy eltévedtünk. Először egy okító leckét akar adni, de inkább a száját húzva int vékony kis kezeivel, hogy kövessük. 

Néhány perc alatt eljutunk a stúdió elé. Szépen be van rendezve, a kamerákat és a mikrofonokat most helyezik el rendesen, most készült el minden. A műsorvezető hangját halljuk az egyik szobából. Felhőtlen boldogsággal ront ki a saját kis szobájából, és tapsolni kezd nekünk. 

- Ááá!- mosolyog- Itt vannak az én kis drágáim! -mondja örömmel, majd hatalmas cuppanós puszit nyom Idai és az én arcomra, Nicket pedig barátiasan megöleli. Olyan hirtelen történt mindez. Most kezdem csak tanulmányozni egy újabb műsorvezető fejet. Nem olyan, mint Teofil. Priscilla odasúgja nekem, hogy ő Brutus. 

Egy fekete hajú, vékony, magas férfi, aki szüntelen, egyfolytában mosolyog. Egy helyben állunk, mintha senki nem tudná mit tegyen, vagy mindenki elgondolkodott, mi jön most. 

- Kezdünk! -ordít Brutus.