Mint már sokan tudják, meghalt Philip Seymour Hoffman, azaz Plutarch Heavensbee. Őszintén sajnálom hogy ez történt vele, és nagyon rosszul esett. Nyugodj békében, nem fogunk elfelejteni, Plutarch! :(
Meghoztam a kövi részt.
Kellemes Olvasást,
Scarlet A.
'Azt, hogy kik is vagyunk valójában, akkor tudjuk meg, amikor nekivágunk valami igazán újnak, ami eltér eddigi cselekedeteinktől.'
Gavin szemeiben olyan gyűlöletet látok, amit eddig még a legrosszabb ellenségei iránt sem táplált soha. Nem mondok inkább semmit, nem tudom, hogy öcsém most komolyan gondolta, vagy képletesen, és nevetségesen hangozhat, de a jól bevált megérzésem azt súgja, hogy határozott céljai vannak.
- Visszamegyek. És szerzek neked segítséget. -mondom gépiesen.
- De még most, amint hazaértél, kérlek! -fogja kissé könyörgőre. - Úgy élek mint egy igazi hajléktalan. Össze is ismerkedtem egy bandával... -motyogja, és lesüti a szemeit.
- Nem bírod őket? -kérdezem miközben csodálkozom ezen az egészen, de ő nem válaszol, hanem hirtelen megölel engem.
- Szeretlek, Rhodé. Bízok benned! -hallom lágy hangját. Majd feláll, megrázza lábait, és odaad egy lapot, amin a jelenlegi "címe" van, s közben én is felállok. Elköszönünk egymástól, és ő futásnak ered. Üvölteni akarnék, vissza akarnám fogni, de olyan hirtelen és gyorsan történik minden, hogy ledermedve állok. Nem is tudom, mennyi ideig van lefagyva az agyam, de apáék zökkentenek ki. Az útunk további részén úgy járt az agyam, hogy szinte izzadtam.
Visszamegyek Deephez. Kell az anyagi támogatás a színjátékom elkezdéséhez. Ahhoz, hogy szóljak az emberekhez, hogy felébresszem őket. Szükségem van Nickre. Idait támogatnom kell. Anyáékat pedig megnyugtatnom, hogy semmi probléma nem lesz. De tuti nem fognak csak úgy elengedni.
*
- Most kaptunk vissza, és el akarsz tűnni?! Ezt most komolyan gondolod, vagy csak valami hóbortod tört fel, valami nagyravágyás?! Szétszed a hatalom, kislányom! -üvölti anya aggodalommal a hangjában, de én szilárdan állok. Tudták, hogy ez lesz, mégsem készültek fel rá, ezek szerint.
- Anya, nem fognak leszállni rólunk! És tudom, hogy ez az ember nagyon rossz dolgokat akar megvalósítani. -mondom higgadtan, nem akarok ordibálni, az nem vezetne semmihez.
- Miért jó ez neked? Hát annyira aggódunk érted, annyira féltünk! -szólal meg most apa is, eddig csendben ült ökölbe szorított kézzel. Most feláll, a pupillái ki vannak tágulva. - Nem akarjuk megint átérezni ezt. Elég, hogy Gavinért aggódunk. Vajon ő életben van-e még? Nem is bírunk belegondolni. -alig állom meg, hogy ne szóljam el magam Gavinnel kapcsolatban.
Próbálom olyan komolyan előadni magam, próbálok minél higgadtabb és határozottabb lenni. Próbálom meggyőzni őket.
- Kérlek, hallgassatok meg! -kifújom a levegőt, összeszedem a gondolataimat. - Nagyon fontos dolgot tennék most. Vissza akarok menni a szállómhoz, mert Deep emberei adnak támogatást nekem arra, hogy én felébresszem az együgyű, buta embereket. Megkeresem Gavint, és segítek ennek az országnak azzal, hogy jó dolgokat teszek eléjük. Ha nem ébrednek fel, Deeppel akkor is tenni kell valamit. Kérlek, próbáljatok elengedni ilyen szinten. Biztos tarthatjuk a kapcsolatot, és ha baj lenne, megjegyeztem ezt a helyet. Megnéztem a város térképét is, tudok hová menekülni, mert szerzek támogatókat. Anya, apa, nekem is meg kell harcolnom a saját viadalomat! Kérlek, engedjetek el! -fejezem be. Talán azért mert ilyen éretten még sosem beszéltem velük, talán, mert meglepte őket ez a hirtelen áradat, hogy kevés szavak után újra beszélek, de úgy látom, hogy emésztik.
Egy szót se szólnak, gondolkodnak, törik a fejüket. Anya felállt, és úgy mászkál, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Nem is mondanak semmit, apa mélyen a szemembe néz, és bólint egyet.
Én először bizonytalanul megyek be a szobámba, és összeszedem a holmimat. Azt, amit bepakoltam egy hónapja, ismét összeszedtem, viszont kiszedtem az értéktárgyakat, amiket régóta örzök. A gitáromat viszem, fényképeket a családomról, mert ez hosszú lesz. Nem tudhatom, mennyi ideig fogok abban a lakosztályban élni. És kell valami, ami a sajátom, nemcsak olyan, amit rám aggatnak. Mint a ruháim, amelyek az enyémek. Nem látom értelmét, hogy tovább tétovázzak, ígyhát -mielőtt meggondolnám magam-, kivonulok a szobámból. Szó nélkül felveszem a kabátom, s közben anyáék is öltöznek.
- Szerzünk neked egy taxit. -mondja apa, lesütött szemekkel - és visszakísérünk.
- Csak arra kérlek titeket, hogy ne higyjétek el, amiket mondok.
- Erre nem kell kérned. -mondja anya, s közben csillogó szemekkel néz. Szürke szemei az arcom minden szegleténél megállnak. - Vigyázz magadra, kérlek.
Egy nagy öleléssel és puszival elköszönök a háttérbe szorult nagyival, aki végig lesüti a szemeit. Nem mond semmit. Féltenek engem, de most tudom, mi áll előttem, nem úgy, mint a legutóbbi készülődésemkor, amikor legutóbb elköszöntünk egymástól.
A liftben idegesen nézem az emeletszámokat, hogy mikor érünk le. Úgy érzem, mintha semmi levegőt nem kapnék. A fejem is tele van. Jó lenne kiüríteni, lenyugodni egy kicsit. Elköszönünk a portástól, és kilépünk a friss, fagyos levegőre. Most, hogy besötétedett, a levegő is rendesen lehűlt. Hirtelen csípi is az arcomat, de néhány pillanat alatt hozzászokok.
- Gyere! -szól hangosan apa, és oda is rohanok, mert a taxi már vár. Beugrok, és megkönnyebbülök a kocsiban levő meleg hatására. Megyek, Deep, gondolom. A taxis hátrapillant, majd rám ragad a tekintete.
- Csak nem? -kérdezi, majd nagy lelkesedés lesz úrrá rajta. - Rhodé Mellark! Nagy rajongód lettem! Olyan szép és különleges vagy! -rámosolygok, miközben apáék elmondják, hogy hova vigyen. Ma már nyilvános a cím, de különleges védelemben részesül, természetesen Deep saját, növekedő hadseregének köszönhetően. Hová fejlődött ez a világ, hogy látnak valakit kisminkelve, elmond egy monotom szöveget, és megszeretik? Hogy tudták ennyi ember agyát így megfertőzni.
- Nem is ismer igazán... -motyogom, mert nem bírom magamban tartani.
- Mindenki tudja, milyen vagy. Kedves, aranyos, titokzatos, őszinte. -az utolsó szóvál gúnyos kacajt hallatok, de ő épp egy hatalmasat fékez a pirosra váltó közlekedési lámpa miatt. Apa elöl ül, és próbál szót váltani vele.
Anya mellettem van, az ablakon néz kifelé. Odahajolok hozzá.
- Ne félts! -suttogom, majd megölelem. Tudom, hogy ezt hiába mondom ezt egy anyának, de azért megpróbáltam.
Erős vagyok, erős vagyok. Ezt mondogatom magamban, és közben újra meg újra fellobbantom magamban azt a tüzet, aminek a segítségével szétégetem azt a helyet, amivel felemésztem őket.
Megáll az autó, és kiszállunk. Hatalmas kőfal tárul elénk, ami vagy 4 méteres, és egy vaskapun át lehet bejutni. Persze nem ilyen egyszerű. Kódokat kell benyomni, és a portás hangja hallatszik. Látom, hogy fegyveres békeőrök állnak vigyázba az épület előtt.
- A béke a legfontosabb. -mondom félhangosan. Magam mellé nézek, ahol apa áll, kigombolt fekete szövetkabátjába dugva a kezét. Anya összekulcsot kézzel áll.
- Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz. Inkább essünk túl rajta. -szólalok meg. Elbúcsúzunk egymástól, felkészülünk arra, hogy nem fogunk egy hamar találkozni. Elmondják, hogy hazamennek, összepakolnak és ideiglenesen a mama házába költöznek. Anya megígéri, hogy végig fogják kísérni minden mozzanatomat, és bármikor gond van, értesítsem őket. Megnyomom a zöld gombot, a kapu elején.
- Ki az? -szólal meg a gépből egy hang.
- Rhodé Mellark.
Ezután hosszú csend következik. Talán váratlan vendég vagyok, és megbeszélik, mi legyen. Azt hiszem, nem számítottak arra, hogy tékozló fiúként hazaérek. Pár percig ez van, már idegesen toporzékolok. Aztán egy zúgás hallatszik, és kinyílik a kapu. Belépek, és egyből záródik mögöttem a bejárat. Anyáékra még egy utolsó búcsúpillantást vetek, és elindulok a beton ösvényen. Egy rikító kék kabátban levő alak közeledik felém. Felismerem a járását és az azt kísérő tipegést. Felismerem Priscillát, aki valami nyávogásszerű hangot hallat, és tipegése tempóját gyorsabbra veszi.
- Rhodé! -visít fel, és szorosan magához ölel engem.
Meglepődök, hogy minek örül nekem annyira, pedig már hozzászokhattam volnaehhez a viselkedésükhöz az ittenieknek.
Háromnapnyi szokatlan csendesség után érdekes volt újra hallani Priscilla folyamatos fecsegését. Elmeséli, hogy hiányoztam neki, de Deep mondta hogy kicsit pihennem kell. Ja igen, Deep mondta. Aztán azt is közölte, hogy a barátai, akiknek nem emlékszem a neveire, milyen partikon voltak, mennyire király az új divat, az új zenekarok és bandák, és a legjobb, hogy mindjárt karácsony. Nem is tudom, miért, de most figyelek rá. Megjegyzek dolgokat, amik még jól jöhetnek. A békeőrök kikerekedett szemekkel néznek végig rajtam, és minden egyes ember, aki elmegy mellettünk. Lesütöm a szemem, mert kicsit idegennek érzem magam. Nagyon örülök, mikor végre odaérünk a halványsárga ajtókhoz, amik a mi lakosztályunkba vezetnek be. Rá van gravírozva egy táblára hogy R.N.I.
- Nem is hangzik rosszul! -mondom Priscillának, miközben olvasom. Ő csak mosolyog, és elkezdi megmagyarázni, hogy ez a neveink kezdőbetűi, mintha nem érteném. Nem baj, már hozzászoktam.
Belépünk végre, és a tiszta, minimalista de modern lakosztály köszönt, kellemes légkör van, nem érzek félelmet az elhatározásom miatt. Megkeményítem magamat, nem hagyok helyet az érzelmeknek.
Itt vagyok újra. Szippantok mélyet a levegőből. Magam után vonszolom a cuccomat, aminek a súlye eddig fel se tűnt. Gitáromat biztosan tartom magam mellett, mintha attól tartanék, valaki elviszi. Alig játszottam rajta. Most végre itt van velem. Mint egy társ, aki megért.
- Gyere már! -mondja Priscilla, széles vigyorral. - Nézzétek, ki jött végre vissza! -kürtöli szét a többieknek.
Továbbmegyek, és a fal mellett, a nappaliban ott ül a kis csapat, mindenki elfoglalva magát, de most rám szegezik a tekintetüket. Dixont smink nélkül fel sem ismerem, haja kissé kósza, Idai haja selymesen omlik a vállára, és karikás szemeit rám összpontosítja. A gitártanárom láttára mosolyra húzom a számat, Mr. Endraw biccent nekem szégyenlősen.
- Sziasztok! -köszöntöm őket. - Újra látni titeket.
Gyanú kezd feltörni bennem, hogy miért nincs itt Nick. Talán a szobájába lesz. Gyorsabbra veszem a lépteimet, és ahogy az ajtójához érek, lenyitom a kilincset. Zárva van. Megpróbálom többször, de reménytelen. Hát, talán nincs kedve társasághoz. Remélem.
Odamegyek a szobámhoz, és kicsit csalódottan bemegyek. Vártam, hogy találkozzak vele. Hogy lássam, hogy biztosan jól van. A szobámba rend uralkodik, mint mindig. Kellemes rózsaillat van. Leparkolom a bőrödnömet, és kinyitom. Egy sötétbarna ajtó van az ágyam mellett, amit még sose nyitottam ki, ez volt a szekrény. Most elkezdtem bepakolni a ruháimat. A hely túl nagy volt az én kevés ruháimnak, de hamarosan megtelik majd. Ezután lezuhanyzok, próbálok ellazulni. Számítok Deep köszöntőjére.
Megáll az autó, és kiszállunk. Hatalmas kőfal tárul elénk, ami vagy 4 méteres, és egy vaskapun át lehet bejutni. Persze nem ilyen egyszerű. Kódokat kell benyomni, és a portás hangja hallatszik. Látom, hogy fegyveres békeőrök állnak vigyázba az épület előtt.
- A béke a legfontosabb. -mondom félhangosan. Magam mellé nézek, ahol apa áll, kigombolt fekete szövetkabátjába dugva a kezét. Anya összekulcsot kézzel áll.
- Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz. Inkább essünk túl rajta. -szólalok meg. Elbúcsúzunk egymástól, felkészülünk arra, hogy nem fogunk egy hamar találkozni. Elmondják, hogy hazamennek, összepakolnak és ideiglenesen a mama házába költöznek. Anya megígéri, hogy végig fogják kísérni minden mozzanatomat, és bármikor gond van, értesítsem őket. Megnyomom a zöld gombot, a kapu elején.
- Ki az? -szólal meg a gépből egy hang.
- Rhodé Mellark.
Ezután hosszú csend következik. Talán váratlan vendég vagyok, és megbeszélik, mi legyen. Azt hiszem, nem számítottak arra, hogy tékozló fiúként hazaérek. Pár percig ez van, már idegesen toporzékolok. Aztán egy zúgás hallatszik, és kinyílik a kapu. Belépek, és egyből záródik mögöttem a bejárat. Anyáékra még egy utolsó búcsúpillantást vetek, és elindulok a beton ösvényen. Egy rikító kék kabátban levő alak közeledik felém. Felismerem a járását és az azt kísérő tipegést. Felismerem Priscillát, aki valami nyávogásszerű hangot hallat, és tipegése tempóját gyorsabbra veszi.
- Rhodé! -visít fel, és szorosan magához ölel engem.
Meglepődök, hogy minek örül nekem annyira, pedig már hozzászokhattam volnaehhez a viselkedésükhöz az ittenieknek.
Háromnapnyi szokatlan csendesség után érdekes volt újra hallani Priscilla folyamatos fecsegését. Elmeséli, hogy hiányoztam neki, de Deep mondta hogy kicsit pihennem kell. Ja igen, Deep mondta. Aztán azt is közölte, hogy a barátai, akiknek nem emlékszem a neveire, milyen partikon voltak, mennyire király az új divat, az új zenekarok és bandák, és a legjobb, hogy mindjárt karácsony. Nem is tudom, miért, de most figyelek rá. Megjegyzek dolgokat, amik még jól jöhetnek. A békeőrök kikerekedett szemekkel néznek végig rajtam, és minden egyes ember, aki elmegy mellettünk. Lesütöm a szemem, mert kicsit idegennek érzem magam. Nagyon örülök, mikor végre odaérünk a halványsárga ajtókhoz, amik a mi lakosztályunkba vezetnek be. Rá van gravírozva egy táblára hogy R.N.I.
- Nem is hangzik rosszul! -mondom Priscillának, miközben olvasom. Ő csak mosolyog, és elkezdi megmagyarázni, hogy ez a neveink kezdőbetűi, mintha nem érteném. Nem baj, már hozzászoktam.
Belépünk végre, és a tiszta, minimalista de modern lakosztály köszönt, kellemes légkör van, nem érzek félelmet az elhatározásom miatt. Megkeményítem magamat, nem hagyok helyet az érzelmeknek.
Itt vagyok újra. Szippantok mélyet a levegőből. Magam után vonszolom a cuccomat, aminek a súlye eddig fel se tűnt. Gitáromat biztosan tartom magam mellett, mintha attól tartanék, valaki elviszi. Alig játszottam rajta. Most végre itt van velem. Mint egy társ, aki megért.
- Gyere már! -mondja Priscilla, széles vigyorral. - Nézzétek, ki jött végre vissza! -kürtöli szét a többieknek.
Továbbmegyek, és a fal mellett, a nappaliban ott ül a kis csapat, mindenki elfoglalva magát, de most rám szegezik a tekintetüket. Dixont smink nélkül fel sem ismerem, haja kissé kósza, Idai haja selymesen omlik a vállára, és karikás szemeit rám összpontosítja. A gitártanárom láttára mosolyra húzom a számat, Mr. Endraw biccent nekem szégyenlősen.
- Sziasztok! -köszöntöm őket. - Újra látni titeket.
Gyanú kezd feltörni bennem, hogy miért nincs itt Nick. Talán a szobájába lesz. Gyorsabbra veszem a lépteimet, és ahogy az ajtójához érek, lenyitom a kilincset. Zárva van. Megpróbálom többször, de reménytelen. Hát, talán nincs kedve társasághoz. Remélem.
Odamegyek a szobámhoz, és kicsit csalódottan bemegyek. Vártam, hogy találkozzak vele. Hogy lássam, hogy biztosan jól van. A szobámba rend uralkodik, mint mindig. Kellemes rózsaillat van. Leparkolom a bőrödnömet, és kinyitom. Egy sötétbarna ajtó van az ágyam mellett, amit még sose nyitottam ki, ez volt a szekrény. Most elkezdtem bepakolni a ruháimat. A hely túl nagy volt az én kevés ruháimnak, de hamarosan megtelik majd. Ezután lezuhanyzok, próbálok ellazulni. Számítok Deep köszöntőjére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése