34. rész

Kedves Olvasóim!

Újra meg köszönöm, és még sokszor meg fogom köszönni hogy pipáltok :D 

Nos, meghoztam ezt a részt is nektek :D Egyre jobban élvezem az írását... remélem nektek is tetszik továbbra is! Egyébként a karakterek oldalon újabb szereplőt mutatok be nektek. :)
Továbbra is kívánok

Kellemes Olvasást,

Scarlet A.

'Sokan átélik a bénító félelmet. Mikor nem bírsz mozdulni, mikor az egész tested remeg, mikor már csak reménykedsz. Ilyenkor csak azt tudod tenni.'

A szívverésem kihagy ütemet, az egész testem remegni kezd. Mi ez? Milyen jelenlétet hoz magával ez a visszataszító, gonosz férfi? Mintha egy mérgező gáz, egy gyilkos mutáns falka együttesen közeledne felém. Körbepillantok a szobán, hátha ki tudnék futni, de még mindig itt ülök a sminkes asztal előtt, teljesen olyan, mintha láthatatlan kötelekkel odarögzítettek volna a székhez. A jelenlététől újból kiráz a hideg, folyamatosan, szakaszosan, de abbahagyom, mert biztos ezt a reakciót várta. Azt szeretném, ha meglepetéseket okoznék neki. Úgyhogy hirtelen kihúzom magam, és megfeszítem az izmaimat. Deep abban a pillanatban ér oda hozzám, és a vállamra helyezi gyengéden kezét. 

- Szia. 

Nem szólalok meg, mert még üvöltözni kezdenék vele, próbálom tartani magam ahhoz, hogy semmi érzelem ne látszódjék rajtam. Deep a tükörbe néz, megsimogatja saját állát, majd folytatja. 

- Azt hiszed, hogy okos vagy. Azt hiszed, Rhodé Mellark, hogy merész vagy. -olyan lassan és szónokian beszél, mintha egy tömeget akarna manipulálni. Szavai nem hatnak rám mélyen. - Csak tudod... -leguggol mellém, és olyan közel hajol hozzám, hogy érzem a nyakamon meleg leheletét. Nagyokat nyelek, és periférikus látásommal folyton azt nézem, hogy mikor ér hozzám. Közelről tanulmányoz engem szemeivel. - ... az a helyzet, hogy engem nem tudsz átvágni. Semmi olyat nem tudsz tenni, ami Alexander Deepnek fájna. Ez csak egy apró bökkenő volt, hogy hazamentél. 

- Úgy gondolom jogom van látni a szüleimet. Halálra idegeskedtek, hogy hol vagyok, mert maga elrabolt! -fordulok felé indulatosan, és hátrébb hőkölök. Deep felhúzott szemöldökkel gondolkozva pillant maga elé, és közben feláll a guggolásból. 

- Azt nem felejthetnénk már el? -forgatja a szemeit. Próbál közvetlen lenni, mégis annyira libabőrös vagyok és szorít a gyomrom, mint ahogy még soha. - Ha lenne elég időm és energiám, mindent magam csinálnék, de tudod, nem találok elég jó embereket a szakmákban. -mondja kissé sajnáltatva az egészet. Szúrósan nézem, majd újra a tükörbe nézek. Gyerünk, mondd már meg neki, gondolom. Muszáj megszólalnom. Deep hatásszünetet tart, és ezt kihasználva elmondom neki amit akarok. 

- Többet nem fogok az ellen tenni, amit mond. De kérem, hogy had beszéljek a szüleimmel, és ne úgy kezeljenek, mint egy rabot. - határozottan, rendíthetetlenül mondom. 

Deep újra elmosolyodik, sőt, kacagni kezd, mintha ez egy jó játék lenne. 

- Nem fognak veled úgy bánni. De akkor csináld végig a projectemet...

- Úgy érti ezt a színjátékot? -kérdezek vissza. 

- Hát nem szeretsz? -kérdezi színlelt csalódottsággal az arcán. Tényleg nagyon élvezi. 

- Végigcsinálom. 

- És ne próbálkozz semmi hülyeséggel, mert veszélyes a pillangónak idegen tájakra repülni! -ez utóbbi mondatát olyan ridegen és indulatosan említi meg mély hangján, hogy ismét csak kiráz a hideg a fejem búbjától az egész testemen át a lábujjaimig. Bólintok egyet, remélve, hogy kimegy végre. 

- Oké. -vált arca ismét mosolyra, és elindul az ajtó felé.  - Egyébként nyugi, minden oké a szépfiúval. Ma már láthatod. -kacsint rám, majd vidáman, valami kis dalt énekelve szinte kiröppen a szobából, mire végre megnyugszom. A tükörbe nézve veszem észre, hogy teljesen izzadt a homlokom. Gyorsan keresek valamit az asztalon, amivel letörölhetem, nehogy megint valami ijesztő trutyival bekenjen a csapat. Amint egy fehér ronggyal letörlöm az izzadtságot, be is jöttek a lányok. 

Egyből követelték, hogy meséljek nekik, milyen volt, mit mondott Deep? Erre el kellett nevetnem magamat, egyszerűen annyira nevetségesek, hogy nem tudom máshogy kiadni a szánalmamat. Körülbelül egy percig ízűen nevetek ezen a rendszeren, talán már kissé reménytelenségből, pedig a remény az még mindig erősen ég bennem. Miután könnyes szemekkel abbahagyom, ők már alig tűrik meg, hogy ne bolonduljanak meg a kíváncsiságtól. Valószínűleg azt hitték, hogy valami nagyon vicces történt. 

- Bemutatkozunk egymásnak, és bizalmas dolgokat megbeszéltünk! -mondom mosolyogva, majd rájuk kacsintok. Még kérdezgetnek, de mindig elterelem a témát, rájuk, az ő életükre. Eközben pedig utolsó simításokat végeznek rajtam. Olyan apróságokat, mint hogy befújnak csillámos és olajos parfümökkel és illatszerekkel. Polly nagy meglepetésemre egy puszit nyom az arcomra, majd követi őt Krilla és végül Rugeta. Mindhárman egyszerre megölelnek, s sok sikert kívánnak az estéhez. Amint kilépnek a szobából, leeresztem mosolyra húzott számat és szemöldökeimet. 

- Nem ezzel a tekinteteddel fogod meggyőzni az embereket. -szólal meg Weston, pajkos mosollyal az arcán. - Mi a helyzet? -érdeklődik barátságosan, és egy puffot odahúzva leül mellém.

Hajamat oldalra fésülöm, majd ránézek. Akkor veszem észre kezében azt a csodás darabot, amit én terveztem, de ahogy ő kivitelezte, azt senki nem tudná utána csinálni. Olyan tökéletes egyszerű és szolíd, hogy nem is képzeltem el ennél jobbat. A piros csipkeruha kellemes karácsonyi hangulatot fog árasztani. Kikerekedett szemekkel bámulom, és fogdosom az anyagát.
- Ez nagyon szép! -bököm ki. Weston elégedetten mosolyog.
- Rajtad még csodálatosabb lesz. -teszi hozzá. Kissé vonakodva, mintha nem is az enyém lenne, elveszem a kezéből, majd szorosan magamhoz ölelem.
- Hogyhogy ilyen hamar megcsináltad? -kérdezem csodálkozva. Most van délután öt óra körül (igen, így elment a nap a szépítkezéssel és nassolással közben), én meg reggel csináltam terveket.
- Nagyon tetszettek! -mondja lelkesen. -Ez a te divatod nagyon nagy lesz! Nagy meglepetés leszel! -mondja biztatóan.
Weston segít felvenni a ruhát, és odaállít a szoba másik oldalán levő, egész alakos tükörben.

Nyitott szájjal néz engem, majd keze segítségével visszahelyezi az állát, kissé bohóckodva.
Kitessékel udvariasan a szoba hátsó ajtaján, és a karját nyújtja, amibe belekarolok. Nagy biztonságban érzem magam a stylistommal, de azért óvatosan viselkedem. Megkérdezem, hogy nem tudja, mi lesz-e most, mire felkészít arra, hogy programom lesz Dixonnal. Megtudom, hogy ezzel az interjúval kezdődően rengeteg másik csatorna és cég ki fog kérdezni, úgyhogy hosszú listát nyomnak a fejembe. Mármint, megtudok olyan dolgokat a múltamból, amikről még én sem tudok. Ferdített igazság. Még több. Ehhez hozzá kell szoknom.
Amint elmegy mellettünk egy békeőr, vagy egy különleges külsejű ember (mert mi, egyszerű emberek vagyunk a kisebbség), Weston valamilyen módon utánozni kezdi őket a járásában, vagy úgy néz engem, ahogy ezek a személyek meredtek rám, én pedig közben csak nevetek a mimikáin. Odaérünk a lakosztály már jól ismert ajtajához. Megállok, nem akarok elválni most Westontól, mert úgy örülök, hogy itt van velem. Oldalra nézek, és ismét elröhögöm magam. A férfi úgy tartja magát csipőjét oldalra billentve és felhúzott orral, mint Priscilla. Beletúr a hajába, és magas hangon megkérdezi, hogy na, kinyitom-e már az ajtót?
Ahogy látja, hogy a hasamat fogom már, abbahagyja.
- Odarakattam az ágyadra egy vastag nejlonharisnyát. -mondja, rám kacsint, és elmegy, úgyhogy a tőlem származó köszönöm már a levegőben rekedt.
Bemegyek a lakosztályba, és Dixon köszönt engem egyből az ajtó előtt. Örül, hogy itt vagyok, és gyorsan felvázolja, mit fogunk tenni a következő órába. Meg fogják tanítani az alapszabályokat, amiket be kell tartanom az interjú során, és meg kell tanulnom a válaszokat. Utoljára annyit mond, hogy mindannyian ott leszünk.
Kezét a vállamra helyezve vezet el az étkezőasztalig, ahol már szokásosan gőzölög a főétel. Leültet, mintegy kisiskolást, és ő is helyet foglal Priscilla mellett. Idai velem szemben ül egy sötétzöld színű, bolyhos boleróban, van rajta vagy húsz különböző színű nyaklánc, a haja pedig magas toronyként van a feje búbján egy kontyban, ami köré kis karácsonyfa alakú csatok vannak szúrva. A szemei is kivannak festve fenyő zöld színűre. Ha nem ismerném és összefutnék vele, egész biztosan kapitóliuminak gondolnám.
Az ebédet, ami most történetesen pulyka, igyekszem minél lassabban megenni.
Ahogy végzek vele, Priscilla megkér minket, hogy álljunk fel, és menjünk a nappaliba. Most fog következni az, amit egész nap nem vártam.
Valami halványsárga színű súlyt raknak a fejünkre, hogy ügyesebben menjünk magassarkúban Idaijal. Nagyon rákoncentrálok, és egy fél óra próbálkozás után végre egész jól megy úgy, hogy a súly nem esik le a fejemről. Közben Priscilla elmesélte többször is az én és az Idai életét is. Nekem az életem a a tizenkettedik körzetben csodálatos, mindenkit szeretek. Kedvenc elfoglaltságom az olvasás volt, hogy minél okosabb legyek. Mindig érdekelt a Kapitólium, és sokat tudtam róla. Nagyon szerettem a szüleim meséléseit a múltról, és a tanulságos eseteket a viadalról.
Ahogy ezeket mondogatom hangosan, olyan üresnek érzem magam. De koncentrálok, mert ezentúl ezt kell majd csinálnom.
Körülbelül másfél óráig vettük az etikettet, amiből a legeslegfontosabb, hogy az emberekre mindig mosolyogjak, a és mindig jól adjam elő magamat szavakban és testbeszédben is. Soha nem szabad keresztbe font karral ülni például.
Priscilla elégedetten tapsikol, ahogy Idaijal kihúzott háttal, felemelt állal, vidáman vonulunk be úgy, ahogy megtanultuk.
Bemegyünk a szobáinkba. Magamra húzom a harisnyát, újra megnézem magam a tükörben egy pillanatig, és kimegyek.
Együtt indulunk ki a lakosztályból, és már a liftben állunk. Türelmetlenül rázom a lábamat. Alig várom, hogy bejelentsem majd a kollekciómat. Később majd gitározni is szeretnék. Magunkra kell terelnem a figyelmet, hogy a háttérben is tudjak dolgozni. Deep ellen. Deep ellenesen.
Végre leérünk a földszintre. Furcsa belegondolni, hogy mennyire idegen és ijesztő volt ez a sötétkék üvegfalú alsó szint, ami akkor egy nagyon elegáns fegyházra hasonlított, most pedig egy modern, közkedvelt hotel. A békeőrök azért még tettre készen állnak. Szinte akarják, hogy történjen már valami, hogy valakit végre megkínozzanak vagy megöljenek. Nem. Mi békepolitikát folytatunk. Felhúzom magamon a piros kabátot amit a ruhához kaptam, így a meleg, fekete kötött sál is rendesen melegíti a nyakamat. Kimegyünk a főbejáraton, végig a kis betonösvényen, de most az épület oldala felé, nem arra, ahonnan én jöttem be, a főkapun. Az épület mellett van egy belső parkoló, és a fekete range rover limuzin már indulásra készen áll ott. Két elegáns férfi alakját veszem ki. Ahogy közeledünk rajzolódik ki Dixon és Nick alakja.
Nick! Megtorpanok, és hirtelen rohanni akarnék, de nem szabad ennyire bolondnak látszanom. Próbálom magamban tartani azt a nagy örömöt, amit érzek. Nick úgy látszik, jól van. Kb. egy hete nem találkoztunk, de még annyi se nagyon telt el, még is úgy érzem, hogy évek óta találkoznánk újra. Elég komoly volt a búcsú. Odaérünk, én pedig nem tudom tovább leplezni a megkönnyebbüléssel vegyes boldogságot, a nyakába ugorva megölelem.
- Hát szia! -mondja meglepődve, mégis poénos hangnemben. Ahogy abbahagyjuk, kedvesen rám mosolygok, mégis olyan üresnek látszik.
Hogy ne húzzuk tovább az időt, beülünk a limuzinba. Remélem, hogy Nick csak azért nem szól hozzám, mert nem akar feltűnően viselkedni.