15. rész

Kedves Olvasóim!

Megérkezett nektek a következő rész, remélem elnyeri tetszéseteket. További szép hétvégét és napot kívánok!^^

Scarlet A. 

'A remény az nem csak egy szó. Nem csak egy érzés. A remény az hatalom.'

Felállok a székből, mert hallom hogy Priscilla jön vissza, közben bátorítás képpel Idai vállára teszem a kezem, és sok sikert kívánok az ő bemutatkozásához. 

Elképzelem magamat pillangónak. Nagy, díszes szárnyam van, ami a lilának és a sötétkéknek a különböző árnyalataival van megfestve. Gyengéden lágyan repülök, mozgok virágról virágra a többi társammal. Békésen. El kell ismernem, hogy ez egy jó ötlet. Az apró kis állatkák tényleg nyugtatóak. Bárki akarna olyan kellemesen élni, ahogy ők élik az életüket. Van az az érzésem, hogy Mr. Deep nem egy kedves, aranyos ember akinek béke volt a jele az óvodában. És virágokat szedett mindenkinek. Inkább valami báránybőrbe bújt farkasnak képzelem el. Nem hogy elnöknek nem akarnám, hanem még a puszta látványát is halasztanám ameddig csak lehet. Mert előbb-utóbb arra is sor kerülne. Én, Mr. Deep nagy támogatója mindenképp vele villognék partikon, show műsorokban, ha jó kislány vagyok és engedelmeskedem. Ki tudja mi vár rám, ha nem. Úgy érzem, a szökés tervünk kudarcba fog fulladni. Hiszen ha elszöknek a támogatók, a győztesek gyerekei akkor először megkeresik a szeretteiket, és megkínozzák, hogy tanuljunk az esetből aztán pedig utánunk indítanának hajtóvadászatot. Nick visszaül mellém, tekintete elszánt és tüzes. Valami kikívánkozik belőle, úgyhogy tuti, hogy amint visszamegyünk a cellánkba kiadja magából. Nincsenek poloskák ott, mivel teljesen el akarnak minket távolítani mindentől és mindenkitől. De nem tarthatnak örökké a föld alatt. Biccent nekem, és az öklét a kezébe ütve előre fordul a tükör felé, és lehajtja a fejét. Én pedig összehúzom magam, várván, hogy Idai is befejezze az interjút. 

- Olyan jó lehet nektek! Híresek lesztek! Mr. Deep ha megnyeri az emberek tetszését, azt főként nektek köszönheti, és akkor ki tudja, mennyi mindent megfog adni nektek! -mondja Priscilla, repesve az örömtől. Nickkel összenézünk, majd mindketten vállat vonunk, és hagyjuk, hogy a hölgy kiadja magából a hülyeséget. Mert hát valahogy távozni kell belőle. 

Elmondja, hogy milyen szépek vagyunk. Hogy én nem hasonlítok anyára, apára viszont igen. Hogy anyámat mindenki szereti, csekély azoknak a száma, akik nem. Mert hogy anya bátor. És együtt éreznek vele, hogy min ment keresztül. És kár hogy nem énekelt abban a műsorban, ami ma is megy, a One Voice-ban. Ez a név egyszerűbb nem is lehetne. Miért nem cicomázták ki? 

Miközben beszél, megtudom, hogy kicsoda Nick. Finnick Odair fia, aki egy nagyon tehetséges, és csodálatos, de legfőképpen nagyon jóképű -ezt mondja Priscilla- győztes volt, és mindenki imádta. Ahogy ez a nő az ő szüleiről beszél, Nicket nagyon zavarja, látom rajta. 

- És hogy van anyukád? -kérdezi mosolyogva a hölgy, nem zavartatja magát.

- Nem tudom. Nem láttam vagy 3 hete. -motyogja, és összeszorítja a száját. Valószínűnek tartom, hogy valami probléma van az anyukájával. 

- Ez sajnálatos. -mondja Priscilla, majd int nekünk, hogy álljunk fel. 

- Mehettek vissza a lakosztályotokba... -mondja nyájasan. -Biztos jobb mint az enyém. -jegyzi meg. Hát persze, gondolom. 

Egy idegen, muszklis, öltönyös ember elindul velünk de most nem a cellánk felé megyünk. Csatlakozik hozzánk még egy fegyveres őr, aki mögöttünk megy. Ahogy megyünk végig az alagút szűkül, mintha a szürke betonfal össze akarna nyomni minket, és egy vastag létrát pillantok meg, ami a talajtól fél méterre kezdődik. Megállunk előtte, az előttünk levő fickó beüt valami kódot, zörög valami majd kattan a zár és nagy puffanással, füstölés kíséretében kinyílik a vaskorong. Ahogy felmászunk, még mindig olyan félhomály van, csak kevésbé büdös a hely, mint lentebb. Ekkor jut eszembe, hogy még néhány szintet menni fogunk. Azokon a szinteken robotok dolgoznak, mozognak, közöttük lift vezet fel. 

Mi is összetömörülünk egy liftbe, és elindulunk fel. Nick orra alá van dugva a gépfegyver, feszengve néz farkasszemet vele, nekem pedig az oldalamba van állítva. Nem izgulok, tudom, hogy kellek nekik. Kellék vagyok, de legalább egyenlőre még fontos kellék. A golyóálló üvegen keresztül a robotokat nézem ahogy a szinteken haladunk. Unalmas, sötétszürke színük van, piros festékkel rájuk van írva a sorozatszám, hogy milyen típusú robot és hogy milyen feladatot lát el. 

- Ezek a robotok mióta dolgoznak itt? -kérdezem. 

- Nem régóta... azt hallottam, előtte avoxok, néma embereket dolgoztattak itt. Valamit csináltak a nyelvükkel, mert Snownak nem tetszettek. -magyarázza Nick s közben rám néz, majd vissza a fegyverre. Végigfut a hátamon a hideg. Elképzelem, hogy robotok helyett szerencsétlen emberek vonszolják itt a terheket, mocskosak, szakadt ruhában. Némán. Nyelek egyet. 

Kinyílik a liftajtó, és megböködik a hátunkat a fegyverrel. Még mindig valami épületben vagyunk. 

- Látni akarom a napfényt! -jelentem ki. A két őr egymásra néz, majd elindulunk egy ajtó felé. Kinyitom az ajtót. Nincs napfény, viszont a friss levegő átjárja a testemet. Kinyitom a számat, mintha azt várnám, hogy beleöntsenek valamit, de csak a levegőre van szükségem. Széttárom a karomat, elkezdek forogni. Ahogy a szemem is kinyílik, látom, hogy Nick és Idai is ezt csinálják, csak sokkal jobban örülnek a levegőnek, mint én. Egy kis betonudvarban vagyunk, körülöttünk nagy kerítés, mögöttünk a lift és velőttönk van egy bejárat egy hatalmas, kék üvegépületbe. 

Borús az ég, de nem zavar. Látom újra a nagy kapitóliumi művészeti épületeket, különböző korszakok lakásait, boltokat, a média épületeit, irodákat, egyetemeket, gimnáziumokat, kollégiumokat. Én szeretem a kapitóliumot a körzetek régi lakóival ellentétben, mert itt mindenki megtalálja a helyét. Csak az emberek stílusán és kéne változtatnom, és a mérsékletességre is szükségük van. 

- Azt azért megmondhatnák, hogy miért hoztak fel. -szól Idai az egyik férfinak. 

- Kirk üzeni, hogy jók voltak. És hogy továbbra se ellenkezzenek, mert visszamennek. -erre a mondatra egyből gombóc kerül a torkomba, és émelyegni kezdek. Biztos nem megyek vissza oda. 

- Nem fogunk. -nyugtatom meg az őrt, vagyis inkább magamat. Idai és Nick meglepetten néznek rám. Most jövök rá, milyen lágy hangon mondtam. Milyen kedvesen. Mióta ott lent voltam, csak negatív vagy semleges hangnemben beszéltem, most viszont nyugodt vagyok. Legalábbis miután újra lenyeltem a gombócot és uralkodok kitörő érzelmeimen. Valami új helyre visznek minket. Szóval így üzen nekünk Deep. Csak azt nem értem, hogy miért kezdtünk rosszul, hogy le száműzött minket. Miközben itt fent és lehettünk volna. Talán mert Győztesek a szüleink? Kezd elegem lenni abból, hogy mindenki így néz ránk. Ezért inkább lefelé nézek, és menetelünk fel egy lépcsőn, felvezetnek minket egészen az új lakosztályunkig. Alig várom, hogy beszélgessek Idaijal és Nickkel, hogy kibeszéljük a dolgokat, kitaláljunk egy új tervet, hogy jobban megismerjem őket. Mert közösen kerültünk ebbe a buliba. Szövetségesek lettünk. De még mielőtt bemennénk, ismerős hang ordít nekem, menekülve az őrök elől. 

- Rhodé!!!