6. rész

Sziasztok!
Köszönöm hozzászólásokat, megjegyzéseket stb. :D Megérkezett a következő rész. Kellemes olvasást!

'Veszély. Vannak dolgok, amikre ha ránézek, egyből ez a szó jut eszembe.'



 Látom, ahogy lassulunk. Szépen kirajzolódik előttünk a város teljes pompájában. A vonat bemegy a városközpontba, ahogy elnézem. Hatalmas felüljárón haladunk el, alattunk rengeteg autó halad három sávban a felhőkarcolók között. Az épületek aljában elképesztően sok üzlet van mindenfelől. Kisgyerekek mutogatnak a vonatra, mintha valami nagyon érdekes dolgot látnának. Eléggé elkápráztat ez a város. Rosszabbra számítottam. Innen a lassuló vonatból egyből beleszeretek. Nem is értem, anya miért nem szereti. Látom, hogy az öcsémet is egészen lenyűgözi. Még nincs este, mégis ezerféle színben pompázik a város a sok hirdetés, bolt és ember miatt. Kisfilmeket vetítenek, könyveket reklámoznak, divatmárkákat mutatnak. Hirtelen elsötétedik minden, mivel egy alagútban vagyunk. Mikor újra előjövünk, már a hatalmas vasútállomáson vagyunk. Lassan, de biztosan áll meg a vonat, semmi fékcsikorgás nincs, egyszerűen megállunk. Nem tudok rá máshogy megfogalmazni, hogy milyen egyszerűen áll meg a vonat. Mintha élne, de nagyon nyugodt életet. Valaki megragadja a vállamat.
- Gyere már, megállt a vonat! -szólít az öcsém. Észre se vettem, hogy közben helyet cseréltünk. Megfogjuk a csomagokat, és kiutat keresünk. Leszállva a peronra egyből körbeszaglászunk. Mint két félénk kiscica, kíváncsian méregetünk mindent. Nagyon modern, fehér épület a vasútállomás. Két óriási, piros digitális tábla van kitéve, a fal közepén, amin az induló és érkező járatok vannak szemléltetve.
- Elinduljunk? -néz rám Gavin. Nem látszódhatok gyengének, és hogy be vagyok rezelve, mert arra nem gondoltam, hogy már azt se tudom, hogy néz ki a nagyi. Tudom, szégyen. De hát életembe kétszer találkoztam vele eddig.
- Igen. Majd hív a mama! -mosolygok, és megnyugtatom, miközben magamat is igyekszem. Ugyan már, nem lehet ilyen nyuszi. Csak egyedül vagyok az öcsémmel a világ legnagyobb városában, központjában. Semmi baj. Idegesen pillantok körbe. Rengeteg ember van itt, mivel ez a központi vasútállomás a 10 közül, ez a legnagyobb. Látok átlagos ruhában levő embereket -ők nyilván nem kapitóliumiak-, és ijesztő öltözetű embereket. Rózsaszín kosztümben van egy néni, amin hatalmas, vörös, lila és narancssárga rózsafejek vannak. A hölgynek ibolya lila, hullámos haja van, ami csodálatosan csillog a napfényben, és egy halvány rózsaszín kalap van rajta. És hatalmas szempillái vannak. Kezdek hozzászokni, hogy mindenkin hasonló, ijesztő öltözék van, bár akadnak itt normális külsejűek is. Mindenki unottan járkál, mi pedig az egyik oszlopnál letelepedtünk. Gavin is nézelődik. Látom, hogy minden embernél akaratlanul is tátva marad a szája, amit igyekszem mindig becsukni.
- Hogy tudnak így öltözni? -néz rám értetlenül. - Itt az a divat, ha valakinek ízlésficama van?
- Hát látod... -mosolygok rajta, hiszen olyan aranyos, ahogy így ki van akadva. És én sem értem. Vannak jó cuccok, vannak összeállítások, amik mindig is jól néztek ki, és vannak színek, amik sosem illenek egymáshoz. Ennyire unatkoztak, hogy katasztrófát csináltak? Csomó embernek fel van fújva az ajka, az orra át van operálva, tetkók vannak a fejükön, a szemük is át van alakítva. Látok olyat, akinek teljesen olyan a szeme, mint egy tigrisnek. Egyre furcsább emberek jönnek, kicsit olyan, mintha egy idegen bolygón lennénk, nem is a Földön. Annyira elbambulunk, hogy észre se vesszük, hogy valaki köszönt minket.
- Sziasztok, drágáim!
- Nagyi? -kérdezem, igyekszem kifejezni, hogy tudom ki ő.
- Jaj, hát meg se ismertek? -megölel minket, és hatalmas cuppanós puszit ad nekünk. Jaj, de örülök, hogy itt vagytok. Egész jól tartja magát, és szolid, fekete öltözékben van. Olyan öröm szikrázik a szemében, amit ritkán látok.
- Milyen nagyok vagytok! -nézeget minket, és könnybe lábadnak a szemei.
- Olyan rég találkoztunk... honnan tudtad, hogy mi vagyunk azok? -kérdezi Gavin.
- Te tiszta apád vagy, te megy tiszta anyád! -mondja nevetve - Mintha Katniss Everdeent és Peeta Mellarkot látnám magam előtt.
Erre nem mondok semmit, csak mosolygok. Anyának szürke szemei vannak. Nekem kékek. Nem mintha olyan lényeges lenne.
- Mit álldogálunk itt, induljunk! -mondja boldogan. Nem értem, miért ilyen. Azt hittem, a mi mamánk nem ilyen jóarc. Folyamatosan beszél, miközben kilépünk az épületből, és egy dizájn, sárga taxi felé megyünk. Mesél arról, hogy milyen a kórházba dolgozni, mennyi emberrel van együtt, érdekesnek próbálja bemutatni. Mi csak bólogatunk, és mosolygunk. Tetszik a stílusa, de nem érdekel a kórház. Már a kocsiban ülünk, és megyünk valamerre, mikor hátrafordul:
- Ti nem akartok kórházba dolgozni? -néz ránk, remény van a szemében.
- Én... nem bírok segíteni beteg embereken. Nagyon sajnálom őket. Még ha vérzik valaki, már attól rosszul vagyok. -motyogom. Nem akarom megsérteni, de hát ami tény az tény.
- Én sem. Nem érdekel annyira az orvosi pálya. -mondja Gavin.
- Ó, értem. És hogy tetszik a Kapitólium?
- Nekem nagyon tetszik! Viszont furik az emberek.
- Kicsit idegen! -magyarázza Gavin. - De jó!
Erre mosolyog.
- Igen, először nagyon érdekes. Visszataszító. De vannak előnyei is! -kacsint ránk, majd ismét előrefordul. Én már unom az utat, pedig már egy ideje tart. Elzsibbad a lábam, úgyhogy mire végre megállunk és kiszállunk, nem is érzem. Egy kicsit megrázom, meg ütögetem, hogy visszatérjen belé az élet. Közben úgyis kipakol a taxis. Itt is felhőkarcolók vannak, gondolom az egyikbe van a lakás.
- Köszi, Berry. -mondja neki mama, majd megveregeti a férfi hátát.
- Szívesen. -mosolyog a nagyira a hapsi, majd elhajt.
Kérdőn nézünk rá.
- Régóta ismerem Berryt. Ő is a tizenkettedikből származik. -mondja. -Jóban voltunk már akkor is, nagyapátoknak jó barátja volt. 
Felkapom a fejem.
- Mikor akkor? -elhalványodik a mosolya. -Mikor még nem volt jó világ.
Majd előre megy, ahol egy mosolygós kapus bácsi, fekete öltönyben nyitja nekünk az ajtót. Fekete haja van, és tökéletesen nyírt bajsza. Az ajkán kis szájvény van, a szemei ki vannak aranyszínre húzva. Elfintorodok attól, hogy férfin szájfény. Számomra nem illik össze ez a két fogalom. De azért rámosolygok, mert ő is kedvesen mosolyog ránk. Rám. Egy rózsát vesz elő a zsebéből, és felém nyújtja.
- Köszönöm.
- Szervusz! -köszön neki a mama, mire a bácsi is köszön mindannyiunknak.
Díszes előszobája van a lakásnak, az arany és a bordó színekkel játszadozva. Látszatra is kényelmes fotelek vannak, plazma tv, egy kisebb bár odébb, és a recepció. Mi a liftek felé megyünk. Bemegyünk, és a mama megnyomja a 37-es emeletet. Egy  néninek megakad rajtam a szeme. Ahogy összecsukódik a lift bejárata, a néni folyamatosan, furcsállva bámul, majd eltűnik a képből.