5. rész

Üdv!
Meghoztam a következő részt mint láthatjátok. Köszönöm a kommenteket, a véleményeket, és nagyon örülök, hogy tetszik! Én is izgulok veletek, de azért írom is tovább! ;D :D Kellemes olvasást!

'Azt mondják, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Én ebben nem hiszek. Talán lélekben előrébb jutok, többet tudok. Én így értelmezem ezt, és szerintem a tudás megszerzése hasznos. Ezért is akarom tudni.'



 Az ajkamat harapdálom, miközben kicipekedünk az ajtót. Ahogy kilépek, kissé megborzongok, mivel arra számítottam, melegebb lesz. Összehúzom a szövetkabátom cipzárját, majd tovább megyek. A garázs, ami a ház mellett van nem olyan rég épült, mint amilyen régi ez a ház. Emelkedik fel a bejárata, és meglátom a kocsinkat. Egy szép, fekete alpha romeó. Abban reménykedem, hogy ezt majd megkapom. Nagyon szeretem, egyszer meg is próbáltam vezetni, de apa leállított. Kinyitja a csomagtartót, és berakja a táskákat. Eszembe jutott, hogy bent hagytam valamit, amit nagyon rég tettem el. De a táskámról sose hiányozhat.
- Mindjárt jövök! -hadarom apának és Gavinnek, és visszaszaladok, átugrom a virágost, és berontok a házba. Leveszem a cipőm, és felrohanok az emeletre, a szobámba. A fiókomba kezdek kutatni, majd a kezembe kerül. A fecsegőposzáta. Ezt a kitűzőt mindig hordom. Bár iskolába rám szóltak, hogy nem lehet ilyet felrakni, de szerintem a jelentésével van gond. Ezt persze nem vallják be. És mikor anya meglátta, azt mondta, ezt tegyem el, ha nagyon tetszik, de ő többet ne lássa. Elindulok le, és anya hangját hallom. Telefonon beszél. Lelassítok a lépcsőn.
- ... és ne engedd, hogy megtudja, hogy benne voltam. Ezt még nem kell tudnia. -ekkor meglát engem, elköszön, és lerakja. Nincs időm azon agyalni, hogy ezt kinek és miért mondta.
- Rhodé, nem kint vársz?
- Csak... itt hagytam valamit! -mosolygok, és igyekszem palástolni az érzéseimet. Nem akarom, hogy tudja, hogy hallottam.
- Telefonáltam...
- Tényleg? Nem hallottam... -hazudom.
Mintha kicsit megkönnyebbülne, mosolyog.
- Na gyere, mert lekésed a vonatot! -mondja, majd elinduluk a bejárathoz. Visszaveszem a cipőm, ő is felöltözik, és kimegyünk. Apa már az úton áll a kocsival, úgyhogy egyenesen odamegyünk, és beülünk.
Az úton senki nem szólal meg. Mindenki kifelé bámul, és gondolkozik. Én az utóbbiakon. Gondolom anya a mamával beszélt. Vagy valami kapitóliumi ismerősével. Nem lepődök annyira meg ezen. De szerintem az ottaniak mások lesznek. Anya szinte senkivel se tartja a kapcsolatot, csak úgy velünk el van. Mindig is elvoltunk, egészen addig, míg engem el nem kezdett érdekelni a múlt. Csak magamban tartottam.
Befordulunk a vasútállomás parkolódjába. Egy-két kocsi van csak ott rajtunk kívül. A cuccokkal együtt bemegyünk, megvesszük a jegyeket, ahogy szokás. És várunk a 11:50-es vonatra. Anya a kezünkbe nyomja a zacskót, amibe az útravaló enni és innivaló van.
Nem biztos, hogy pontosan jön a vonat, mivel a tizenharmadikból indul. Az egy kisebb körzet, de nagyon fejlett. Annyit tudok róla, hogy sok alagút és lakás van a föld mélyén, ahol titkos kutatások folynak, fejlesztések, és sok mindent ott tartanak veszély esetén. Régen még ott éltek sokan, de már 25 éve felköltöztek. Erre emlékszem az olvasottakból, de engem nem kifejezetten érdekel a 13. körzet, mert hányingerem van a gondolattól, hogy ők a föld alatt éltek.
- Nagyon vigyázzatok magatokra! -mondja apa. És megölel minket. Látom, hogy közeledik a vonat. Apa megölel engem, majd Gavint. Anya először az öcsémet, aztán engem, és a fülembe súgja:
- Nagyon szeretlek kicsim ezt ott se felejtsd e, oké? -mosolyog rám.
- Anya, nem felejtem el soha! -mondom neki boldogan. A vonat megáll, és mi felszállunk. Apa is elköszön, integetnek, és folyamatosan azt hajtogatják, hogy szeretnek minket. Mi megvárjuk amíg elindul a vonat, addig folyamatosan integetünk.
Majd elindulunk helyet keresni. Tényleg nagyon gyorsan megy a vonat, és durva, hogy meg se érezzük! És csodásan néz ki belül! Bár nem luxuskabinban vagyunk, mégis nagyon előkelő a hely. 6 kényelmes, bordó fotel van a kabinba, amikbe ha bedobunk egy érmét a melletük levő résbe, elindul a masszírozógép. Fél óránként bekukucskál valaki, hogy nem kérünk-e valamit enni. Egy darabig nézek ki a távolba, de olyan gyorsan suhanunk, hogy a táj elmosódik. Gavin megette az összes szendvicsét, és az összegyűrt fóliájukkal játszadozik. Én megunom ezt az egészet, és kimegyek a kabinból. A folyosón klasszikus, mégis modern lámpák vannak. Átmegyek egy másik kocsiba, ahol már nem kabinok vannak. Ezüstszínű a fal, az egyik sarokban egy bár van, aminek a pultja fekete márványból van, és italokat szolgálnak fel. Vannak bárszékek rögzítve, de vannak fekete fotelek is, üvegasztalok körül. Nagyon hangulatos, bár nem egészen az én stílusom. Leülök egy bár székre.
Egy fiatal férfi forsul hozzám. Fehér ing van rajta, a haja fekete, narancssárga melírcsíkok vannak benne.  A szempillái ki vannak húzva és narancssárgák, a nyakán pedig egy tetoválás van, amiről nem tudom kivenni, hogy micsoda.
- Szia, kérsz valamit? -kérdezi mosolyogva.
- Milyen koktél van? -kérdezem, és azt hiszem az ábrázatom kellőképen kifejezéstelen.
- Amibe alkohol van? -kérdez vissza.
- Nem, alkoholmentes. -motyogom. Nem tartom poénosnak, és idegesít, hogy méreget.
- Van Piňa Colada, Eper Shake... -kezdi sorolni, mire én valami kókuszosat választok.
Gyorsan elkészíti, én pedig elkezdem inni.
- Hogy ízlik?
- Nagyon finom! -mosolygok. Mert tényleg az! Nagyon szeretem a kókuszos ételeket, italokat.
- Eredeti kapitóliumi recept alapján. -mondja büszkén a srác.
Hamar lehúzom, kifizetem, és lassan visszamegyek a kabinokhoz. Nem volt szimpatikus ez az ember. A szemei olyan rosszindulatú kedvességről árulkodtak, amit még sosem láttam. Na jó, talán kicsit rideg voltam vele. Lelassul a vonat, és látom, hogy megérkeztünk a Kapitóliumba. Berontok a kabinunkba, ahol Gavin már az üveghez tapadt.
- Itt vagyunk! -jelentem ki boldogan, bár szerintem észrevette. Elkezdem leszedni a cuccunkat a csomagtartóról.