12. rész

Sziasztok! :)
Bocsánatot kérek a kimaradásért, ismét csak az időhiányra tudom fogni, és tudom hogy nem sokat magyaráz, de többet nem is kifogásolok, csak tudjátok hogy ilyenkor nincs időm, géphez se jutok csak telón vagyok onnan meg nem tudok bejegyzést írni. 
Még annyi hogy megint úgy érzem felgyorsultam, úgyhogy igyekszem ismét mindig részletesebben, érzékletesebben írni. Remélem sikerül... 
MÁTÓL FUTÓTŰZ A MOZIKBAAAN!  Én mondjuk szombaton nézem, ti? :)

'Ha azt hiszed, az élet unalmas, tévedsz. Kiderül az igazság, és teljesen felfordul körülötted minden.'



Egy kavicsot forgatok az ujjaim között. Néha odadobom a velem szembe levő falnak, néha a földnek dobom, néha magam előtt egyik kezemből a másikba. Sajnos nem tudok aludni. Nem tudom, mire számítsak, hogy mi lesz velem. Nem tudom, hol van Gavin, hogy mi van vele, nem tudom, mi van a nagyival. Aggódom értük, és be vagyok rezelve, hogy velem mi lesz. Ezek az emberek, akikkel néhány órája találkoztam, kedvesnek tűnnek, én még is aggódom. A vacsora után nem sokat beszéltünk. Nem akartam nagyon kényesnek tűnni, de rájöttem, hogy az vagyok. Anya nagyon ügyes, okos nő, sokmindent tud, kitartó, figyelmes, igazi túlélő, én meg úgy érzem itt magam, mint egy hisztis kislány. Eddig csak üveges tekintettel bambultam a rácsokra, de meguntam, és lehunyom a szemem. 
Magzatpózban, fázva ébredek. Remegve feltérdelek. 
- Mondták már, hogy úgy alszol, mint egy kisangyal? -szólal meg Nick. Felnézek, és megpillantom vidám tekintetét. 
- Igen, mondták már. -válaszolok rekedten. Nick a kezét nyújtja, és felsegít. Idai is odajön, a haját fésülgeti a kezével. 
- Szia! -mosolyog, és kis gödröcskék jellenek meg az arcán. 
- Szia... -motyogom, és igazán nem értem, miért örülnek annyira. 
Nagy zörejt hallok. 
- Mi ez? -suttogom. 
- Áh, csak felébredtek. -legyint Idai. 
Lépéseket hallunk. A nagydarab, szőrös férfi megáll a rács előtt, és bekukucskál. 
- Gyertek, drágaságaim! 
Lassú, bizonytalan léptekkel közelítünk hozzá. Egy hatalmas gépfegyver pihen a vállán, mogorván és kissé unottan bámul minket. Ahogy mindhárman előbújunk, elmosolyodik, és kilátszódnak a mocskos, szuvasodott fogai. Igazi bűnőző külseje van, össze se lehetne téveszteni. A rácsos ajtó nyikorogva kinyílik, és ő udvariasan kitessékel minket. Még mielőtt én mennék ki elsőnek, Idai elém lép. Nick jön mögöttem. A hatás kedvéért a goromba férfi mindannyiunk oldalába belebök a gépfegyverrel. Még sose volt ilyen érzésem, le akarnék bénulni ahogy hozzám ér a fegyver, pedig egyenlőre nem akarnak megölni, ezért próbálom lassabban venni a levegőt. Végighaladunk ugyanazon a folyosón, ahol jöttem, és megálluk egy nehéz vas ajtó előtt. A férfi eljön mellettünk, és kinyitja. Belök minket a nagy szobába. Sokkal jobb itt, mint a 'ketrecünkben'. Körbenézek, megprólok mindent megjegyezni, hátha még jól jöhet. Igen, azt hiszem van még remény. Rendes világítás van, kényelmes sötétbarna, puha fotelek, néhány ember öltönyben, vigyázban állva; egy számítógéprendszer, fényképállvány és kamerák a távolban, és mellette egy kisebb stúdió. Kifejezéstelen arcot vágok, pedig meg vagyok lepődve. Miért hoztak ide. Egy velünk szembe levő ajtóból belép Kirk. 
- Á, a kis csapatom. -mondja széles mosollyal, az arcáról lerí, hogy szét van plasztikázva. Az ajkai biztos. Meg az orra. És a homloka is. Míg én ezen gondolkodok, a Nick már leülnek a fotelekre. 
- Rhodé Mellark, te nem ülsz le? -kérdezi mosolyogva Kirk. A többiek kérve néznek rám, hogy ne ellenkezzek, és valójában eszemben sem volt, máris leülök melléjük. 
- Nagyon szerencsések vagytok ám! -mondja a férfi. A szemöldökömet felhúzva ránézek a fickóra. Majd Nickre, akiről lerí, hogy alig tűri meg magát. Idai türelmes. Mindketten kifejezéstelenek, meg kellett már tanulniuk. Nem válaszolunk, hát folytatja. 
- Egy csúnya rendszer van most. -kezdd bele. Ilyenkor akarok mindenre, csak a mondandójára nem akarok figyelni, próbálok elkalandozni, de ez egyszer nem megy. - Egy normális vezetőnk nincs Snow óta. Nyugodjon békében az öreg. Mindenki csak a hatalomra éhezik, válság, ügyetlenségek, bénázások. ű
- Legalább nincs Viadal. -jegyzi meg Nick. 
- Igen, igen, az jó.
- És maga mit szeretne? -kérdezem. 
- Én hatalomra juttatni az én választottamat. A saját rendszerünket... megszerettetni az emberekkel. De ez maradjon még titok. 
- És mi lesz most, továbbra is abban a ketrecben akar tartani minket? -kérdezi Idai. 
- Nem, nem. Már nem . A kis Rhodénak szerencséje volt. Csak egy éjszakát töltött itt. 
- Várjunk, Mellark? -néz rám bambán Nick. - Ismerős nekem ez a név? 
- Hát persze hogy ismerős, Nick. Az Ő szülei voltak a 74. éhezők viadala győztesei! 
Nickre nézek, aki hebeg valamit tágra nyílt szemekkel, majd a földet bámulja. Idaira nézek, aki ugyanolyan arcot vág, amilyet ezelőtt. Hosszú csend következik.
- Mit csináljuk, hogy elengedjenek minket? -kérdezem morcosan. Kirk felnevet gúnyosan, én pedig szörnyen butának érzem magam, érzem hogy vörösödök. 
- Ó, hát még nem szeretnék elengedni. Szeretünk titeket. Főleg téged. -mondja, majd csábosan leüll mellém. Olyan visszataszító ez az ember. Mint egy kiéhezett vadállat. Hogy mire van kiéhezve? 
- Sajnos az érzés nem kölcsönös. -jelentem ki. Majd igyekszem a fotel szélére nyomulni. 
- Ez szomorú. Talán idővel megkedvelsz. 
Azt kétlem, mondom magamban. 
Ezzel a mondattal mindannyiunkat visszavisznek. Én még mindig bírom, magamban morogok. Idai csak ül csendben, Nick pedig járkál. Végül csak megszólal. 
- Katniss Everdeen és Peeta Mellark lánya vagy? Miért nem mondtad? 
- Nem is ismerjük egymást, miért kellett volna mondanom. -válaszolok. 
- Hát.. érdekes vagy. 
Úgy érzem, nem érdekel semmi. 
Egész héten ilyen vagyok. Csendes, komor, egy jó szót nem tudok szólni, ami elég furcsa. A kotványokat, amiket kajának adnak, egy szó nélkül benyomom. Nick és Idai nem értik, de ők tervezgetnek. Mikor minden nap egy kicsit sétáltatnak minket -mint a kutyákat -, Idaiék elcsennek valamit. Egy pengét, egy papírt, egy tollat, éles kődarabokat... bármit amit találnak, ami apró és hasznos. Ami kellhet egy szökéshez. Egy hét. Én már otthon lennék. Eddig olyan gyorsan teltek a napok, most meg. Hozzászokok lassan az egészhez. Talán várom, hogy felébredjek ebből a rossz álomból. Nem érzem magam dilisnek, pedig valami nyomja a lelkem. Valami, ami előbb utóbb nem fogja sokáig bírni. Ki tudja, mikor robban fel bennem az időzített érzelmi bomba, amiből cselekedetek lesznek. Mert hogy ez már nem én vagyok. Valamit én is tervezek. Valami itt a hatalomért folyik. A külvilágról semmi, pedig én már friss, kinti levegőt akarok. És megölelni Gavint. És anyát. És apát. De még mindig nem tudok mindent. Tehát ebben az egy héten áll minden. Egyre többet gondolok a jövőmre. Hogy mi leszek. Mindig az ilyen felfújt hólyagok ellen fogok küzdeni, akik a hatalmat akarják megszerezni, és a népet elnyomni. Ezzel a tudattal készítem fel magamat a nagy szökésünkre.